Az akaraterő metaforája, avagy érdemes küzdeni

Aki olvasta a Hoppárézimi című regényt, ismeri Zemlényi Zoltán (képünkön) történetét. Egy tizenöt esztendős fiatalembert – szinte még gyermeket – súlyos baleset ért. Az élsportoló életerejétől és a fiatalság önbizalmától átfűtötten egy gyalogátkelőhelynél rosszul mérte föl a helyzetet. Úgy gondolta, át tud futni az úttesten, ám elgázolta egy autó. Agysérülést szenvedett. Nemcsak sportkarrierjének szakadt vége egyik pillanatról a másikra, hanem kétségessé vált, hogy valaha is értelmes kommunikációt folytathat a világgal. S hogy egyáltalán képes lesz-e úgy gondolkodni, ahogy korábbi életében. A fiatalember, miután föléledt a kómából, ráébredt, hogy mozgása korlátozott, beszédkészsége nem akar működni. S érzékelte, hogy szerető szülei is azt hiszik, szellemi fogyatékossá vált. Emberfölötti erővel értette meg környezetével, hogy intellektusa tökéletesen ép maradt. S ezek után sziszifuszi elszánással tanult meg mozogni, járni s beszélni is. Diadalát mintegy megkoronázta, hogy megírta a Hoppárézimi című regényt, amelyben rekonstruálta, hogyan győzte le a körülményeket. Ez a mű páratlan közönségsikert aratott. Zemlényi később megírta a Kitiltottak, s a Törj át az üvegfalon! című regényeit is. – Úgy határoztam, hogy december 24-ig reggel nyolctól este nyolcig kiülök a Nyugati pályaudvarnál lévő Skála Metrónál a Kaiser közért bejáratához, hogy dedikálhassam új könyvemet – mondta Zemlényi Zoltán, amikor Öbölkör című legújabb regénye megjelenésének alkalmából megkerestük. Amikor befejezte az első könyvet, a Hoppárézimit, úgy vélte, ez lesz az első és az utolsó regényirodalmi alkotása. A második és a harmadik könyv, a Kitiltottak és a Törj át az üvegfalon! után is ugyenezt gondolta, ám a most befejezett Öbölkörnél újdonság, hogy már most elképzelhetőnek tartja a folytatást. – Valószínű, hogy folytatom – így Zemlényi –, de hogy mikor, azt nem tudom. Úgy gondolom, hogy történetemet az élet írja, és én csak jegyzetelek. Hogy miről is szól a könyvem? Mindenről szól. Az Öbölkör cím az Újpesti Öbölre és sportolói időszakomra utal. Kenus edzéseim alkalmából számtalanszor belevágtam az öbölkörbe, ami a teljesítmény legbiztosabb szintmérője volt. Ugyanis az volt a szabály, hogy az öbölben teljes erőbedobással evezünk. Megkérdeztük az írótól, fölfoghatjuk-e a címet úgy, mint metaforáját az akaraterőnek, amely őt magát is talpra állította, megszabadította betegségtudatától, s attól a tévhittől, hogy nem érdemes küzdenie. Zemlényi igennel válaszolt, ám hozzátette, nem véletlenül mondta azt, hogy a könyvét az élet írja és mindenről szól. Benne foglaltatik például az is, hogy szép családja, felesége és fia van. S hogy egy kicsit kalandozik a múltban is, de visszatér a jelenbe. – Ugyanazt a szerkezeti megoldást alkalmazom, mint a korábbi regényeimben. Kisebb, novellává kerekített fejezetekre tagoltam a történetet, nem egyenes vonalú regényformába. Azért írtam meg így, mert szeretem azt, ha a sok-sok kis fejezet eljut egy-egy csattanóhoz, egy-egy poénhoz. Éppen ezért először elmesélem a komoly dolgokat, s fokozatosan fordulok át ironikus, majd kifejezetten vidám hangnembe. S ahogy a korábbi három regényemben, az Öbölkörben is fontos szerepet szánok a nyelvi leleményeknek, az új szóösszetételeknek. Boldog vagyok, de bevallom, egy kicsit izgulok a dedikálás miatt. Az, hogy megtaláltam önmagamat, a regényből is kiderül. És talán abból is, hogy most már kimondom, valószínű, hogy nem az Öbölkör lesz az utolsó regényem.