Az orosz kapcsolat

A meglehetősen sűrű orosz bel- és külpolitikai eseménytárban nem kapott túl nagy szerepet a magyar külügyminiszter moszkvai látogatása, hiszen a közelgő választások, Jelcin elnök ismét ingatag egészségi állapota és a csecsen válsággal kapcsolatos események érthető módon nem engedték a figyelem homlokterébe. Mindez semmit sem von le a magyar diplomácia számára oly fontos tárgyalások értékéből, hiszen Martonyi János és Igor Ivanov eszmecseréje a remények szerint végérvényesen pontot tett a kétoldalú kapcsolatok egy kellemetlen, mondhatni kínos szakaszára, amikor – önhibánkon kívül – már-már „hidegháborús” hangulat jellemezte Moszkva és Budapest viszonyát. Jól emlékezhetünk még arra, hogy orosz részről hazánkat hibáztatták, amiért a koszovói háború idején egy orosz–fehérorosz segélykonvoj várakozásra kényszerült a magyar határon, így az nem jutott el Szerbiába az ortodox húsvét napjaira. Végleges választ ma sem lehet még adni arra a kérdésre, hogy vajon némely orosz hivatalnokok hibáztak akaratlanul, avagy egy nagyon is tudatos teszt volt ez orosz részről a NATO-újonc Magyarország feltérképezésére, illetve egyfajta bűnbakkeresés annak honi leleplezésére, hogy végső soron Moszkva képtelen volt a koszovói fejlemények befolyásolására. Akárhogyan is, a törvények szelleméhez ragaszkodó magyar diplomácia azokban a hetekben, hónapokban mélyütések sorozatát kellett, hogy elszenvedje. Ezek közé tartozott a külügyminiszteri találkozó lemondása is. A lehűlés értelemszerűen nem tett jót az olyan függőben lévő, amúgy is kényes ügyek kezelésének, mint a második világháború után a Szovjetunióba került magyar műkincsek visszaszolgáltatása. A magyar álláspont a „hideg napok” során is egyértelmű és következetes volt, annak hangoztatásával, hogy már csak nemzetgazdasági megfontolások alapján is érdekeltek vagyunk a nemzetközi porondon is aligha mellőzhető Oroszországgal való egyenrangú kapcsolatokban, és nem látjuk akadályát a korrekt együttműködésnek. A Külügyminisztérium gyakorlatilag már elkészült Oroszország- (és FÁK-)koncepciója is azt szögezi le, hogy magyar megítélés szerint nincsen olyan megoldhatatlan probléma, amely gátját képezné a további kapcsolatoknak. Másrészről a jelek szerint Moszkvában is csupán epizódnak tekintik a nagy tavaszi lehűlést, és késznek mutatkoznak a korábbi kapcsolattartás felújításra. Tudható persze, hogy egy fecske nem csinál nyarat, azaz egy külügyminiszteri találkozó nem oldhatja meg a kétségtelenül továbbra is létező problémákat. A számvetés azonban minden körülmények között hasznos, hiszen kiindulási alapul szolgálhat a további kapcsolatépítésben. S amíg a gazdasági jellegű gondok orvoslására az oroszországi környezet jelenlegi állapota mellett bizonyára várni kell még, nem is keveset, addig akár előrelépésnek is tekinthető, hogy Moszkvában most megállapodtak a műkincsekkel foglalkozó, sajnálatos módon Csipkerózsika-álmát alvó kétoldalú vegyes bizottság munkájának felújításában. Igaz, az üdvösséghez ez még kevés, hiszen a decemberi parlamenti, illetve a jövő júniusi elnökválasztás lázában élő Oroszországban aligha akad manapság valaki, aki magára venné az egyes vélekedések szerint nagyhatalmi büszkeséget is sértő, a műkincsek visszaadására vonatkozó döntés ódiumát. Legalábbis a nagy nyilvánosság előtt nem. Ami nem zárja ki viszont, hogy a hivatalos nyilatkozatok és aktusok mellett ne lenne érdemes folytatni a csendes diplomáciát. Ez ugyanis orosz viszonylatban – más téren is – alighanem gyorsabban meghozza a gyümölcsét.