Békülési kényszer

Bill Clinton dél-európai körútját Törökországban kezdte, majd Görögországban folytatja. A világsajtó az amerikai elnök látogatásának több érdekességére is felfigyelt, ám mintha háttérbe szorult volna a Clinton-turné egyik fontos üzenete. Az amerikai elnök ugyanis mintha végre ki szeretné békíteni a két, egymással ellenségeskedő NATO-tagállamot, Görögországot és Törökországot. Ehhez szolgáltathat jó apropót, hogy a vizit előestéjén hivatalossá vált: a ciprusi török és görög közösség vezetői egyaránt részt vesznek az ENSZ-főtitkár által szervezett, a sziget jövőjéről szóló közvetett tárgyalásokon. Ezt a pozitív jelzést kihasználva az amerikai diplomácia most mindkét félre igyekszik nyomást gyakorolni. Ciprus évtizedek óta megoldatlan problémája mérgezi ugyanis leginkább Ankara és Athén viszonyát. Ráadásul részben ez teszi lehetetlenné Törökország közeledését az Európai Unióhoz. (A másik akadályozó tényező, az emberi jogok kezelése, illetve a kisebbségek elnyomása szintén szóba került a török–amerikai tárgyalásokon.) Ciprus függetlenné válása után a hatvanas évek elején a sziget lakosságát alkotó két népcsoport, a görög és a török közösség többször is véres összetűzésbe keveredett. A polgárháborúvá terebélyesedő konfliktust akkor az ENSZ közbelépése fékezte meg. 1974-ben azonban már a világszervezet sem tudta megakadályozni, hogy a szigetország kettészakadjon. Az akkori államfő, Makariosz érsek Görögországból érkezett katonai tanácsadói fegyveres puccsal átvették a hatalmat, és bejelentették: megvalósítják a görög ciprióták régi álmát, az „enóziszt”, vagyis az egyesülést Görögországgal. A sziget lakosságának egynegyedét kitevő török ciprióták azonban nem kívántak görög állampolgárokká válni, és Ankara segítségét kérték. 1974 augusztusában azután a török hadsereg partra szállt Ciprus északi részén, és – hatalmas katonai fölényét kihasználva – elfoglalta a sziget csaknem ötven százalékát. Ekkor ismét az ENSZ-nek kellett közbeavatkoznia és a harcoló felek közé állnia. A ciprusi görög és török közösséget elválasztó úgynevezett zöld vonal azóta is mint egy fájó sebhely szeli keresztül az országot. A látszólagos békére a világszervezet kék sisakos katonái (köztük magyarok is) vigyáznak. (Érdekes egybeesés, hogy Törökország mai miniszterelnöke az a Bülent Ecevit, aki 1974-ben kormányfőként utasítást adott a sziget elleni katonai invázióra, az „Attila-hadműveletre”.) Ciprus 1974 óta él kettéosztva. A sziget északi részén kikiáltották az Észak-ciprusi Török Köztársaságot, amelyet azonban Törökországon kívül egyetlen állam sem ismer el. A fantomállamban a török valuta a hivatalos fizetőeszköz, és a török hadsereg több ezer katonája állomásozik még mindig. Az egyesülés másik akadálya, hogy a hivatalosan elismert államfő, a görög Gláfkosz Kleridész és a nem hivatalos északi elnök, a török Raúf Denktas álláspontja az elmúlt években tapodtat sem közeledett egymáshoz. Sőt a két politikus két éve szóba sem áll egymással. Pedig alig néhány kilométerre van a két „elnöki palota”. A távolság azonban úgy tűnik, ennél jóval nagyobb, és nem csupán azért, mert a mindkét országrész által fővárosnak tekintett Nicosiát demarkációs vonal osztja ketté. Ezért is lehet lehet nagy jelentőségű a két fél közvetett párbeszédének újraindulása, illetve az a tény, hogy immár amerikai érdekké is vált a két közösség mögött álló Görögország és Törökország kibékítése. A közel-keleti és az északír békefolyamat példázza, hogy az amerikai diplomácia részvétele és nyomásgyakorlása segíthet a megszakadt dialógus újrakezdésében, és gyorsíthatja a megoldáskeresést. Az említett példák azonban azt is mutatják, hogy csak érintett közösségek akarata és vezetőik bátor kompromisszumra törekvése hozhat igazi megbékélést.