Demokrácia és nyilvánosság

A sajtó politikai erőviszonyokat befolyásoló szerepéről eltérnek a vélemények. Kialakult egy kép az úgynevezett negyedik hatalmi ág létrejöttéről, amelyet később a kommunikációtudomány újabb irányzatai eltúlzottnak ítéltek. Azután azt figyelhettük meg, hogy a szakirodalom is visszatért a régi elméletekhez. Mintha az inga visszalengése jelezné: a média igenis hatással van a választók magatartására. Az ellentétes vélemények megfogalmazására persze minden esetben a közösség viselkedése adja meg a valós kiindulópontot. A háború utáni nyugati demokráciák esetében a sajtó szerepéről vallott nézetek kezdetben a jobb- és baloldali középpártok váltógazdálkodásának természetére vonatkoztak. Lényegében azt vizsgálták, mennyiben sértette meg a sajtó a demokrácia érvényesülését, amennyiben befolyásolhatta, hogy példának okáért a szociáldemokraták kerültek kormányra, és a kereszténydemokratákat leváltották a velük szemben bizalmatlanná vált szavazópolgárok. Az egyik oldalon megjelent a „baloldali, harcos újságírás” fogalma, a másikon pedig a sajtót – és ezáltal a demokrácia alkotmányos alapjait – támadó „antidemokratikus, jobboldali médiapolitika” vádja. Szociológiai felmérések készültek arról, hogy az egyes országokban mekkora a bal-, illetve a jobboldali nézeteket valló újságírók aránya. A mérleg nyelve általában az előbbiek javára mozdult el, másrészt pedig kétségbevonhatatlan tény, hogy jobbról – mintegy ellensúlyozó szándékkal –, kormányzati eszközökkel beavatkozási kísérletek történtek, többnyire eredménytelenül. A hatvanas évek történései nyomán és a kemény kormányzati fellépések hatására a baloldali sajtó legharcosabb orgánumai visszavonultak a barikádokról. A parlamenti demokráciák intézményrendszere megmerevedettnek tűnt, s a hetvenes évek folyamán megkezdődött az alternatív mozgalmak kialakulása, megerősödése. Ezek a történelem által szélsőségesnek minősített baloldali lázadások után új köntösben, de hasonló társadalmi bázison jelentek meg. Ugyanekkor – jelezve a politikai nyilvánosságból való kiszorítottságukat – létrejöttek az alternatív médiavállalkozások, új napilapok indultak, amelyek – a hozzájuk közel álló politikai csoportok parlamenti, regionális és országos szintű szerephez jutását követően – fokozatosan maguk is intézményesültek, veszítettek mozgalmi jellegükből. Ismét új korszak köszöntött be a média és a politika viszonyában a kilencvenes évekkel. Ez a legszembetűnőbb a rendszerváltás által közvetlenül érintett kelet-közép-európai térség országaiban, de kimutatható Németországban és Ausztriában is. A politikai közép képviselői ismét késhegyre menő harcba kezdtek, médiaháborúkba bonyolódva vették fel a küzdelmet egymással. Ez az időszak ráadásul egybeesett a sajtó világának átalakulásával, a duális rendszerekről szóló vitákkal, a médiakoncentráció rohamos ütemű előrehaladásával. Központi kérdéssé vált a parlamenti demokráciák működőképességének, szilárdságának biztosítása, s előtérbe került a médiának tulajdonított szerep ügye. Azaz: apolitikai demokrácia működőképességének biztosításához, a politikai nyilvánosság megteremtésének alkotmányos előírásához képest a média mintha mellékszereplőből megint főhőssé kényszerült volna előlépni. Mintha ez az intézményrendszer lett volna hivatott arra – s ehhez megfelelő eszközökkel felruházva –, hogy a parlamentáris rendszerrel azonosított politikai közép hatalmi pozícióit tűzön-vízen át megvédelmezze. Tekintélyes baloldali politikai elemzők is arra hívták fel a figyelmet évekkel ezelőtt, hogy az említett védelmező funkciót nemhogy nem sikerült betöltenie a médiának, hanem éppen ellenkező hatást ért el próbálkozásával, megfelelni akarásával. Egy német szociáldemokrata, Peter Glotz például két éve (persze akkor már nem volt olyan nehéz) megjósolta a volt NDK-beli állampárt utódjának, a PDS-nek az erősödését, Ausztriában pedig Jörg Haider további térnyerését. Ennek egyik fő okát abban látta, hogy a sajtóbeli mellőzés csak mártírrá, és így népszerűbbé tette a jobb- és baloldali populista mozgalmakat. Szerinte az extrém pozíciók kirekesztése a nyilvánosságból, az az újságírói felfogás, hogy X-nek vagy Y-nak nem szabad fórumot adni, a politikai tabuk számának gyarapítása arra a hamis elképzelésre vezethető vissza, hogy a társadalom manipuláció révén kormányozható. Ennek eredményeként pedig valódi vita csak az úgynevezett politikai centrum résztvevői között létezik – mutatott rá –, s a végeredmény: az embereket nem érdekli a politika, a jelenlegi pártrendszer gyorsan veszít lakossági támogatottságából, megerősödnek a szélsőségek. Ehhez még hozzá kell fűzni, hogy valójában a média is folyamatosan veszít lakossági támogatottságából, ha úgy tetszik, legitimáltságából. A duális médiaszerkezetben az egyes médiumok egyre inkább csak a reklámoktól függenek, egy-egy újság bevételeinek kétharmada ma már a hirdetések díjából származik. De nincs ez másként az elektronikus sajtóban sem, kivéve a közszolgálatiakat, ott azonban kötelező a díjfizetés, az állami támogatás. Amint Glotz is megállapítja, ilyen körülmények közt egyre nő a szakadék a nyilvános és a nyilvánosságra hozott vélemények között. Ha pedig mindez így van, ez az állapot a politikai intézményrendszertől elidegeníti a tömegeket, a parlamenti demokráciát inkább gyengíti, semmint erősíti, védelmezi. A demokratikus intézményrendszer természetesen igényli a véleményformálást, de nem a véleménydiktatúrát. Valódi véleményformálás azonban a korlátozott nyilvánosság szűk keretei között lehetetlen. Az is mind markánsabban mutatkozik meg, hogy a közszolgálati médiumok meggyengülése – korábbi működésüktől függetlenül – jelentősebb veszteség lehet, mint ahogy eddig érzékelhető volt. Aki a politikától elfordulva erőszakos, pornográf tartalmú műsorok fogyasztásához szokik, feltehetően a közéletben is elfogadhatóbbnak tartja az extrém jelenségeket. A tekintélyes Die Presse megállapítása szerint még soha nem támogatta Ausztria két legnagyobb médiuma, a közszolgálati televízió és a Kronenzeitung – milliós bulvárlap! – oly masszívan a szociáldemokratákat, mint a mostani választásokon. Ennek ellenére veszített az SPÖ – a Presse megállapítása szerint – „oly váratlanul nagy arányban”. És a Haider-féle Szabadságpárt (FPÖ) nagyot ugrott előre, holott a Kronenzeitung – Haider előrelátható sikere dacára – számtalan PR-interjúval és fotóval igyekezett kedvezőbb helyzetbe hozni Viktor Klima kancellárt és pártját, közvetlenül a választások előtt feltűnő távolságot tartva az FPÖ-től. A cikkíró úgy véli, ez az „overkill” az ellenkező hatást érte el. A bécsi napilap másik elemzése szerint Haider sikere ott keresendő, ahol az ellene felhozott vádak „differenciálatlansága” és az általa megtestesített jelenséggel szembeni védekezés „érzéketlensége” megmutatkozott. A tájékoztatás manipulálása tehát még a demokratikus intézményrendszer védelmében sem vezethet eredményre, ezért nem tanácsos. Bumeránghatás érvényesült a MIÉP kirekesztése esetében is. Amennyiben elfogadjuk, hogy a negyedik hatalmi ág a média, nagyon rosszul működik, ha más hatalmi ágakhoz kapcsolódva, alárendelt szerepben próbálja – a demokratikus játékszabályok védelmének látszatát keltve – ellátni törvényesen rögzített feladatait. Vagyis a tanulság az, hogy a nyilvánosság a szélsőségekkel szemben sem viselkedhet szélsőségesen.