Hegyen-völgyön, kamerával

Több nemzedék mozilátogatóit gyönyörködtette a Gyöngyvirágtól lombhullásig, az Egy kerecsensólyom története, a Cimborák vagy a Hegyen-völgyön című természetfilm. E filmek felidézik a rendező, dr. Homoki-Nagy István nevét, aki három évtized alatt harminc filmet készített. Szeptemberben töltötte volna be 85. évét, és decemberben lesz húsz éve, hogy meghalt. Életéről, filmjeiről beszélgetek feleségével, Zsuzsika aszszonnyal, aki mint gyártásvezető és segédrendező vett részt a munkában. 1952-ben házasodtunk össze, abban az évben, amikor Pista Kossuth-díjas lett – emlékezik Zsuzsika. – A fényképezésnek köszönhetően ismerkedtünk meg 1948-ban. Ennek az volt az előzménye, hogy – mivel nem vettek fel az egyetemre – megtanultam Szentesen a fényképészszakmát, és aranyérmes fényképészmester lettem. A fotózás mellett nagyon szerettem a természetet is: a Csongrád megyei pusztán, ahol születtem, gyermekkoromban kijártunk édesapámmal nyulászni, vadkacsázni. Én persze nem vadásztam, de közös cserkészéseink során apám megismertette velem az állatok viselkedését, megtanított rá, hogy röptükről, hangjukról felismerjem a madarakat. – Milyen ember volt Homoki-Nagy István a szűkebb környezetében? – Komoly és határozott. Ha baj, betegség volt a családban, mindig nyugodt, bizakodó maradt. Hívő ember volt, és a hit erőt adott neki. Csak egyszer láttam sírni: 1956. november 4-én hajnalban, amikor Nagy Imre rádiószózata elhangzott. Akkoriban az egyik munkatársunk szinte kért bennünket, hogy menjünk külföldre, ő most indul, itt az autó, ne tétovázzunk. De Pista nem ment idegenbe. A munkáját mindig nagy önfegyelemmel végezte, s ezt másoktól is elvárta. Emlékszem egy mondatára, amelyet egy kritikus pillanatban címzett a stáb egyik tagjának: „Aki nem tud a nyelvének parancsolni, nem közénk való.” Édesapámmal különösen jól megértették egymást, mert mindkettőjüknek az volt a véleménye, hogy a bölcsességet a természettől lehet tanulni. Az apám mint hívő ember megemelte a kalapját, ha búzaföld mellett vitt el az útja, s Pista teljes mértékben osztozott vele ebben a szellemiségben. – A Kossuth-díjon kívül kapott a férje egyéb kitüntetéseket is? – Kapott. A Gyöngyvirágtól lombhullásig 1952-ben a Velencei Biennálén a dokumentumfilmek nagydíját nyerte el. Ezt a magyar rendezők közül Pistán kívül csak Szőcs István, az Emberek a havason rendezője kapta meg. Ugyancsak 1952-ben lett az Egy kerecsensólyom története az edinburghi és a bombayi filmfesztiválon elsődíjas. És sorolhatnám a kitüntetéseket, de nem ez volt a lényeg. – A sikeres filmek anyagiakban is sokat jelenthettek... – Nem mondhatnám. A filmekből származó jövedelem az államé lett, mi csak a havi fizetésünket kaptuk. Mindehhez hozzátartozik, hogy Pista nem volt hajlandó politikát vinni a filmjeibe, csak a magyar táj szépségét, csodáját mutatta be. Az én családi nevem sem csengett jól azok előtt, akik akkoriban döntöttek az anyagiakról: a szüleim megszenvedték az államosítást, mindenüket elvesztették, földönfutók lettek. Ha beszélhetünk jutalomról, az az volt, hogy engedtek bennünket dolgozni, és azt a munkát végezhettük, amelyre születtünk: a természetfilmezést. – A forgatások idején volt-e részük felejthetetlen kalandban? – A Cimborákban a forgatókönyv szerint fel kellett szállnom egy helikopterrel. Katonai gépet kaptunk erre a célra. Odafent azonban beszorult a magassági kormány: se feljebb, se lejjebb nem tudott mozdulni a gép, a pilóta pedig közölte, hogy vészesen fogy az üzemanyag. Végül valahogy leszálltunk, de előbb a gép farka ütődött a földnek, majd mintha bukfencet akarna vetni, az eleje vágódott le, s csak aztán billent vissza a kívánatos helyzetbe. Megviselten, reszkető lábbal szálltam ki a gépből. A Hegyen-völgyön felvételeinél pedig az egyik állatszereplőnk, egy gepárd okozott riadalmat. A gödöllői filmtelepen esti felvételhez készülődtünk; elektromos hálózat híján aggregátorokkal fejlesztették az áramot. A gepárd ketrecben volt egy cirkuszsátor belsejében. Az egyik jelenetben az állatnak ki kellett jönnie a ketrecéből, természetesen a kamera látószögén kívül álló idomítójának felügyelete mellett. Amikor azonban a gepárd éppen jött kifelé, Pletyka, a tacskó zajt ütött: az idomító egy pillanatra hátrafordult, s ezalatt a gepárd villámgyorsan kiugrott a ketrecéből. Az aggregátor pedig valamilyen hiba folytán ugyanebben a pillanatban leállt, s mi ott álltunk a sötétben, csak a gepárd szeme fénylett. A férjem akkor nagyon nyugodtan, de határozottan utasította a stábot: „Mindenki maradjon ott, ahol van!” A gepárd, látva, hogy senki sem mozdul, megnyugodott, s az idomító egy darab hússal be tudta csalogatni a ketrecébe. Az állatot egyébként Mombasából hozattuk. A prágai repülőtérre érkezett, s a forgatás befejeztével odáig vissza is kísértem. Fájdalmas volt az elválás, mert időközben egészen a szívünkhöz nőtt. – Mint gyártásvezetőnek és segédrendezőnek bizonyára sok gondja akadt az állatokkal. – Igen, de szerettem is őket. Volt a filmtelepen két fiatal ezüstszínű farkasunk meg egy kis őzünk, Gyöngyike. A farkasok gondozója kiment egyszer sétálni a két állattal, s később én is elindultam járni egyet Gyöngyikével. Egyszer csak észrevettem, hogy az őz gyakran nyalja az orrát, ami nála az idegesség jele volt. Hamarosan meg is jelent a két farkas, de nem pórázon, hanem szabadon! A gondozó hiába kiáltott rájuk, rögtön rárontottak az őzre. Én akkor, magam sem tudom, hogyan, de akkorát ordítottam, hogy a két farkas azonnal visszarohant a ketrecébe. De az őz soha többé nem mert arra menni, ahol a támadás érte. A két farkas aztán elkerült a győri állatkertbe. Négy vagy öt év múlva meglátogattuk őket a férjemmel; azonnal megismertek. Nem gondoltam, hogy ennyire fognak örülni a találkozásnak. Amikor bementünk hozzájuk a kifutóba, hozzánk dörzsölőztek, nyüszítettek, s nagy örömükben összepisilték magukat. – Mikor szakadt meg a kapcsolatuk a gödöllői filmteleppel? – 1958-ban hirtelen el kellett onnan költöznünk. Két hetet kaptunk rá, hogy összecsomagoljunk és távozzunk. Valójában azért kellett mindent otthagynunk, mert Pistának bűnéül rótták fel, hogy 1956-ban a szakmabeliek a munkástanács elnökévé választották. Alcsútra kerültünk, de ott már csak rövidfilmek készítésére kaptunk lehetőséget. A gödöllői filmtelep később végleg megszűnt, s jó néhány forgatókönyvünk maradt a fiókban. Ha filmre vihettük volna őket, talán a mai napig is hoznák a hasznot az országnak, hiszen az elkészült filmjeinket is több mint ötven országban vetítették. A filmtelep kényszerű elhagyása miatt a férjem lelkileg nagyon megroppant, s ez valószínűleg az egészségére is rossz hatással volt. Az egykori filmtelep helyén 1982-ben emléktáblát avattak Homoki-Nagy István tiszteletére, s egy gödöllői utca is viseli a nevét.