Heves vagy lassú?

Időutazást tettem a múltkor, érdekes volt. Időutazást úgy kell tenni, hogy az ember fogja magát és elutazik Heves megyébe valami ankétfélére, lakossági beszélgetésre, és ott elbeszélget a lakossággal, az meg ővele: mi újság a faluban? Hogy tetszik az Orbán-kormány? Hát a privatizációt ki tetszettek-e hordani lábon?... Illetve az ellenkező oldalról érkező kérdések: Hogyan készül az újság? Miért nem vastagabb a cím, vékonyabb a papír, nagyobb a példányszám?... Satöbbi. Zajlik a beszélgetés, kérdések-válaszok követik egymást, papíron minden úgy történik, ahogy ilyenkor történni szokott – csak valahogy csöndesebb, azt ne mondjam, bátortalanabb a házigazdaoldal. Sehol egy markáns kérdés, egy keményebb vélemény, semmi vita, semmi indulat. A felszínen hajózunk, nagy ívben kerüljük a hullámokat. Látnivalóan mindenki félti a bárkáját, révbe akar érni. Isten mentsen a móló szikláitól... Mi ebben az időutazás? Maga a beszélgetés. A tíz-tizenkét évvel ezelőtti Magyarországon érzem magam, ahol még újonc vendég a kritika, a szókimondás pedig gyermekcipben jár. Félénk, bizalmatlan tekintetek jobbra meg balra: vajon mondhatom-e, amit mondani szeretnék, vagy bajom lesz belőle? Hevesben vagyunk, uram – mondja az egyik házigazda az ankét végén, persze már kettesben. – Ez is Magyarország, csak a lassabbik fele. Itt még nem mindenki hiszi el, hogy tényleg megváltozott a világ, a régi félelemnek a gyökereiből sok megmaradt. Itt még kilencvennyolcban, a választások előtt is előfordult, hogy a munkaadók kijelentették: aki nem a szocialistákra szavaz, annak fel is út, le is út, megnézheti magát, úgyis megtudjuk, ki kire ikszelt... És ezek a szavak célba érnek, higgye el. Mondom, érdekes volt ez az időutazás. Egyszerre tanulságos és elszomorító. Látni önmagunkat, és találkozni újra azzal a félelemmel, amiről már azt hittük, legyőztük. Még nem győztük le. Aztán még másokkal is beszélgettem, velük is egyenként. Volt, aki kihívott a bejárat elé, merthogy odabent a falnak is füle van, nem mindegy, maradhat-e az állásában vagy ajtót mutatnak neki. Maguknak ott, Pesten könnyű – mondta ez az ember –, de ez itt csak Heves, errefelé még lassú a tempó. Hazafelé megálltam egy újságosbódénál. A pletykalapok mellett, mindjárt a Népszabadság szomszédságában A Szabadság című hetilap – a Munkáspárt lapja – vörös betűi néztek rám. A vezető írás címe: Mondjon le a kormány! Az állandó felcím is ismerős: Világ proletárjai, egyesüljetek! (Vagy az eszeteket használjátok – a szerk.)