Higgyetek a szerelemben!

Jimi Hendrix hatvanas éveket idéző zenéje fogad az amfiteátrumszerűen meredeken magasba szökő kicsiny nézőtérre lépve. A Miskolci Nemzeti Színház harmadik évadja tart már úgynevezett beavató előadásokat ezen a játszóhelyen a diák közönség számára. Az elmúlt héten Vörösmarty Csongor és Tünde című művén keresztül vehettek részt a fiatalok egy ilyen „rituálén”.Az ember felnőtté válásának kezdetei egybeesnek az egyik legérzékenyebb életkorral, s az akkor nyert benyomásokat a lélek magával viszi örökre. Ez az időszak gyakorlatilag a középiskolás évekre esik. Ha ekkor – jó értelemben – fertőzzük meg a fiatalokat a színházzal, annak különös titkaival, amelyekkel a hagyományos előadásokon nem találkozhatnak, színházszerető nézőket teremtünk a jövő számára. Az alkotás misztériumával szembesülhetnek a beavató előadáson a nézők – magyarázza Hegyi Árpád Jutocsa igazgató-főrendező, az előadás rendezője. – Az eddigi beavató előadásokon a produkció végeztével invitáltuk beszélgetésre, illetve közös játékra a fiatalokat, most, a Csongor és Tünde esetében a Ruszt József-féle eredeti elgondolásnak megfelelően a darab közben állunk le több ízben, megvitatva: a szereplők miért éppen azt mondták és tették, amit. Az ötvenes évekből itt feledett mesejátékjelmezekben (tervező: Juhász Katalin) lépnek színre a szereplők. Hangosan, egymás szavába vágva, széles taglejtésekkel, ágálva szavalják Vörösmarty zengő verssorait. Csongor hímzett, sujtásos lajbiban, a Móricka elképzelte garabonciás diák, Tünde valódi ungarische csillogó hajú, porcelánfejű turistacsalogató tündér. „Álljunk le!” – harsogja túl a többi szereplőt Mirigy (Máhr Ági). „Elnézést kérünk, kedves nézőink” – fordul felénk, miközben maszkját lehámozza arcáról, amellyel mintegy megadja a jelet színészkollégáinak, akik elégedetlenkedve szabadulnak meg alkalmatlannak ítélt kosztümjeiktől. „Találjunk ki valami mást” – javasolja Tünde (Kovács Vanda). „Én Balgát úgy képzelem el, mint a csavargót a főutcában” – lelkesedik Molnár Sándor Tamás. Máhr Ágnes máris takarítónővé vedlik. „Akkor így is kell ám játszani” – inti Csongor (Magyar Attila), majd megnyugtat: mindent, amit láttunk, előre megbeszéltek. Megtudjuk, hogy a trocheusokban írt mű szinte óhatatlanul szavalásra készteti a színészeket. „Megkíséreljük élővé tenni a szöveget, úgy előadva, mint a hétköznapi életben” – ad végszót Magyar Attila, s kezdődik a játék. Ragyogó fehér, bő hippiruhában dobja lába mellé hátizsákját Tünde, majd spray-t halász elő belőle, s egy almafa sziluettjét fújja a tűzfalra. Ennyi lenne ma Vörösmarty édenkerti almafából és életfából faragott gyönyörű szimbóluma, a földi Üdlak, e világi megváltásunk kertjének büszkesége? A válasz már a beavató előadás nézőit illeti, hiszen saját nyers, egyszerű, vad világukkal szembesülhetnek. Csongor elcsábításakor a nézők választhatnak: Mirigy vagy Ledér legyen-e, aki némi ármánnyal elcsavarja az ifjú szerelmes fejét – mondja a rendező. – A mi előadásunkban Mirigy természetesen nem egy öreg, bibircsókos boszorkány, hanem egy köztünk élő, gonosz ember, aki úgy néz ki, akárcsak mi. Furcsa asszociációt eredményez ezáltal a jelenet, hiszen egy lecsúszott asszony a lányát küldi az utcára, hogy legyen miből megélniük. Egy nézőt felkérnek, segítsen a szavazatok összeszámlálásában, nehogy elfogultsággal vádolhassák a játszókat. Már emeli is a kezét, aki – mint Vörösmarty művében áll – Ledért szeretné látni, ahogyan elcsábítja Csongort. Közben Juhász Adrienne-től, Ledér megszemélyesítőjétől megtudjuk: ez a figura volt a prostituált első irodalmi ábrázolása hazánkban. S már meg is született a rögtönzött szavazás végeredménye, amelynek értelmében Mirigy lesz a csábító. „Ne ijedjetek meg, tudok másképp is kinézni” – nyugtat, majd fellebbenti kopott takarítónő-jelmezét, amely alól kivillan a csábos, csipkés fekete body. E kortárs légkört zúzzák szilánkjaira a színre robbanó ördögfiókák (Horváth László, Kriston Szabolcs, Varga Bálint), romantikus mesejelmezeikkel. Kis idő elteltével elunják, hogy egymás kosztümjeiben botladozzanak az áradó zenére ágálva. „Ebben a ruhában nem lehet játszani” – fejtik le magukról jelmezüket. „Sanyi, valami mai zenét rakjál be!” – utasítják a hangosítót. Felharsan a Scooter monoton gépritmusa, s a hímzett bársony helyébe szegecsekkel kivert, kopott bőr kerül. – Teljesen mai előadást akarunk létrehozni, ezért ezek a lecsúszott fiatalok éppen úgy viselkednek, akár az ördögök. Lopnak, csalnak, kábítószereznek – mondja Hegyi Árpád Jutocsa. – Ilma (Németi Gyöngyi), aki nagytermészetű, a testi szerelemben hívő nő, átváltoztatja a vad ördögöket a hatvanas évekből megismert szelíd hippikké, akik az eredeti mű nemtőfiguráinak megfelelői, s megmutatják Tündének a földi lét szépségeit. Amúgy meglehetősen leegyszerűsített koncepció szerint ölt testet Vörösmarty talányos műve, amelynek mentségére szóljon a beavatás megkövetelte közérthetőség. A terjengős mű szükségszerű kurtításai miatt Mirigy rókalánya, s Ledér figurája itt eggyé olvadtak. Ebben a világban a rókabundába öltözött utcalányt nem egyszerűen felfalja, hanem a vad nemi vágy tébolyában széttépi a három utcagyerek: Kurrah, Berreh, Duzzog. – Érdekes módon a tanárok meglehetősen konzervatívan álltak a produkcióhoz. Sokan a pátoszt hiányolták, s nem vették észre, hogy mi az álpátosz ellen küzdünk. Érzésem szerint megijedtek az újdonságtól. Vajon mit adhatnak így át a gyerekeknek? – tette fel a kérdést a rendező. – Mi azt hangsúlyozzuk: mindenekelőtt a szerelemben higgyetek, s csak aztán minden másban, mert egyébként, hosszú távon, ha a lelketek nincsen rendben, roncsok lesztek – mondja. Tünde lábnyomának lenyomata sem a hagyományos módon kerül a hármas elágazáshoz, azt ugyanis az előadás elején látott festékszóró segítségével fújják a díszletre. – A színház azért színház, hogy amit a színészek elhisznek, mi is elhiggyük, ha jól csinálják – magyarázza Magyar Attila. Az Éj (Máthé Éva) szenilis vénasszony képében jelenik meg, akinek kiszáradt ajkai megállás nélkül mozognak, miközben a gyászruhás alak érthetetlenül motyog maga elé. „Más sorsod is vár, nem kevésbé szomorú” – hangzik figyelmeztetése, az Üdlakot s szerelmét végre meglelő Csongor felé. Mi lehet a boldog vég után? – vetik fel a kérdést a szereplők. Mire célozhatott az Éj? Minden bizonnyal a hétköznapok keserűségeire, arra, milyen nehéz is megtartani a megszerzett boldogságot – vélik a játszók, s befejezésként megismétlik az előadás végét, kissé módosítva. „Jöjj, kedves, örülni az éjbe velem, ébren maga van csak az egy szerelem” – borul imádottja karjába Tünde, azonban a háttérből feltűnik Mirigy, s kaján vigyorral szemléli az ifjú párt.