Ki kié a közös múltból?

M ielőtt nem hallottam a második doborjáni változatot, eszem ágában sem volt kételkedni Liszt Ferenc magyarságában. Mondom, a második változatot, mert a nagy zeneszerző szülőházában az idegenvezető, a helyi hagyományokra büszke, jól fölkészült öregúr (él-e még, nem tudom, a történet nagyjából húszesztendős) magyarul végig a magyar Liszt Ferencről beszélt. A helyszín tehát Doborján. Ott áll a szülőház; az eredeti emléktárgyakból sok minden elpusztult 1945-ben, s nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, mi módon; a szovjet katonák gyűjtőszenvedélyét annak idején a magyar lakosság milliói tapasztalhatták. A szülőfalut Sopron környékén keresse az érdeklődő, mégpedig a határ túloldalán. Ma már föltehetőleg a hűség városát és környékét bemutató térképen az államhatár osztrák oldala nem fehér mező, így megtalálható rajta ez a település is, olyan történelmi nevezetességű helységek mellett, mint Lánzsér és Lakompak. Vagyis Burgenlandban járunk, abban az osztrák tartományban, amelynek a neve is csak 1921-ben született, és a trianoni békekötésig a magyar királyság részét képezte. Itt kerestem föl tehát Liszt szülőházát, Doborjánban, és a települést jelző táblán a helység német nevét olvashattam: Raiding. Emlékmúzeum a szülőház, az Esterházy hercegek tiszttartójának egykori háza, amelyben meglátta a napvilágot Liszt Ferenc, „hírhedett zenésze a világnak”. Hallgatom az idegenvezetői mesét az uradalomról, a házról, a hely nagy szülöttének életéről. Az utóbbira már-már oda sem figyelek. Az életrajzok ott vannak a kézikönyvekben meg a történeti és irodalmi földolgozásokban. Hogy Liszt hangversenyeket adott az 1838-as pesti árvíz károsultjainak megsegítésére, hogy a kiegyezés után gyakran járt Pesten, hogy 1875-ben ő alapította a budapesti Zeneakadémiát. A nagy magyar komponista és zongoraművész. Később tudtam csak meg, hogy ez a kalauzolás csak változat. A magyar változat – a magyar látogatóknak. Ha osztrákok jönnek, akkor Franz Liszt – osztrák. És ennek megfelelően alakul a történet. Természetesen Raiding, s nem Doborján. Itt akkoriban is német anyanyelvű népesség lakott. Így volt valójában. Az élettörténetből pedig ebben a változatban a német kapcsolatok kapnak hangsúlyt, Weimar, a német zeneszerzők műveit népszerűsítő zongoraművész, Cosima leánya, aki Richard Wagnernek lett a felesége. Nehogy most megkérdezzék tőlem, végtére is magyar volt-e Liszt Ferenc vagy osztrák! Mert nem szeretnék értelmetlen vitába keveredni. Nem az anyanyelv okán, hanem a vállalás következtében. Közép-Európában hasonló esetek százait lehetne említeni. Sokszor kétségbeesett vetélkedésekről van szó. Érvek és vádak hangzanak el, kisajátításról, történelemhamisításról. Nem szabad elfelejteni, hogy a modern értelemben vett nemzeti hovatartozás nem annyira régi dolog, az anyanyelv kizárólagos kritériuma pedig még újabb fejlemény. Liszt Ferenc születése idején, a XIX. század elején az ország, az állampolgárság volt a fő szempont. Magyarországon született kétségtelenül, de ez az ország – ha jog szerint megőrizte is önállóságát – része volt a Habsburg Birodalomnak, valamiképpen tehát az akkori világ által Ausztriának tekintett államnak. Nálunk Janus Pannoniust a magyar irodalomtörténet részeként tanítják, ugyanőt Ivan Cesmickiként tárgyalják a horvát középiskolai tankönyvek. Pannóniai volt, tehát horvát és magyar is. Nem igazán értené, ha meg tudnánk kérdezni, ha színvallásra akarnánk fogni nemzeti hovatartozása felől. E témában a legszebb történetet Pozsonyban hallottam. Lamos Józsi bátyámtól, aki hús-vér alakjában testesítette meg előttem a pressburgereket, a régi, mind a három helyi nyelven beszélő, mára lassan eltűnt pozsonyi polgárokat. Józsi bátyám idegenvezető, kísérő tolmács volt évtizedeken keresztül. Ő mesélte, hogy egyszer, a nem a legszebb emlékezetű ötvenes évek végén a Győr-Sopron megyei pártbizottság delegációját kalauzolta, kísérte a szlovák fővárosban. Volt ilyenkor fogadás, eszem-iszom, gyárlátogatás s minden, ami az ilyen elvtársi találkozókon dukált. Hogy és mint alakult, nem lehet tudni, de egyszer valahogy Pázmány Péterre terelődött a szó. Talán éppen Pozsony miatt, merthogy ott van eltemetve a Szent Márton-dómban. Alighogy kiejtették a nagy főpap nevét, a magyarok főelvtársa vette át a szót, s elkezdte szapulni a klerikális reakciót, azonmód leszedte a keresztvizet Pázmányról; nem tudott róla semmit, de nagy garral magyarázta, hogy nyúzta a népet, kizsákmányolta a jobbágyokat. Ahogy tanulta a különféle ideológiai továbbképzéseken. Elégedetten nézett körbe az italtól pirosló magyar és szlovák arcokon. Tudja, mit, elvtársam, szólt hozzá az asztal túloldaláról a szlovák küldöttség egyik tagja, ha annyi gondjuk van maguknak ezzel a Pázmánnyal, akkor adják nekünk, szlovákoknak!