Ki kié a közös múltból?

Kiss Gy. Csaba
1999. 11. 12. 23:00
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

M ielőtt nem hallottam a második doborjáni változatot, eszem ágában sem volt kételkedni Liszt Ferenc magyarságában. Mondom, a második változatot, mert a nagy zeneszerző szülőházában az idegenvezető, a helyi hagyományokra büszke, jól fölkészült öregúr (él-e még, nem tudom, a történet nagyjából húszesztendős) magyarul végig a magyar Liszt Ferencről beszélt. A helyszín tehát Doborján. Ott áll a szülőház; az eredeti emléktárgyakból sok minden elpusztult 1945-ben, s nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, mi módon; a szovjet katonák gyűjtőszenvedélyét annak idején a magyar lakosság milliói tapasztalhatták. A szülőfalut Sopron környékén keresse az érdeklődő, mégpedig a határ túloldalán. Ma már föltehetőleg a hűség városát és környékét bemutató térképen az államhatár osztrák oldala nem fehér mező, így megtalálható rajta ez a település is, olyan történelmi nevezetességű helységek mellett, mint Lánzsér és Lakompak. Vagyis Burgenlandban járunk, abban az osztrák tartományban, amelynek a neve is csak 1921-ben született, és a trianoni békekötésig a magyar királyság részét képezte. Itt kerestem föl tehát Liszt szülőházát, Doborjánban, és a települést jelző táblán a helység német nevét olvashattam: Raiding. Emlékmúzeum a szülőház, az Esterházy hercegek tiszttartójának egykori háza, amelyben meglátta a napvilágot Liszt Ferenc, „hírhedett zenésze a világnak”. Hallgatom az idegenvezetői mesét az uradalomról, a házról, a hely nagy szülöttének életéről. Az utóbbira már-már oda sem figyelek. Az életrajzok ott vannak a kézikönyvekben meg a történeti és irodalmi földolgozásokban. Hogy Liszt hangversenyeket adott az 1838-as pesti árvíz károsultjainak megsegítésére, hogy a kiegyezés után gyakran járt Pesten, hogy 1875-ben ő alapította a budapesti Zeneakadémiát. A nagy magyar komponista és zongoraművész. Később tudtam csak meg, hogy ez a kalauzolás csak változat. A magyar változat – a magyar látogatóknak. Ha osztrákok jönnek, akkor Franz Liszt – osztrák. És ennek megfelelően alakul a történet. Természetesen Raiding, s nem Doborján. Itt akkoriban is német anyanyelvű népesség lakott. Így volt valójában. Az élettörténetből pedig ebben a változatban a német kapcsolatok kapnak hangsúlyt, Weimar, a német zeneszerzők műveit népszerűsítő zongoraművész, Cosima leánya, aki Richard Wagnernek lett a felesége. Nehogy most megkérdezzék tőlem, végtére is magyar volt-e Liszt Ferenc vagy osztrák! Mert nem szeretnék értelmetlen vitába keveredni. Nem az anyanyelv okán, hanem a vállalás következtében. Közép-Európában hasonló esetek százait lehetne említeni. Sokszor kétségbeesett vetélkedésekről van szó. Érvek és vádak hangzanak el, kisajátításról, történelemhamisításról. Nem szabad elfelejteni, hogy a modern értelemben vett nemzeti hovatartozás nem annyira régi dolog, az anyanyelv kizárólagos kritériuma pedig még újabb fejlemény. Liszt Ferenc születése idején, a XIX. század elején az ország, az állampolgárság volt a fő szempont. Magyarországon született kétségtelenül, de ez az ország – ha jog szerint megőrizte is önállóságát – része volt a Habsburg Birodalomnak, valamiképpen tehát az akkori világ által Ausztriának tekintett államnak. Nálunk Janus Pannoniust a magyar irodalomtörténet részeként tanítják, ugyanőt Ivan Cesmickiként tárgyalják a horvát középiskolai tankönyvek. Pannóniai volt, tehát horvát és magyar is. Nem igazán értené, ha meg tudnánk kérdezni, ha színvallásra akarnánk fogni nemzeti hovatartozása felől. E témában a legszebb történetet Pozsonyban hallottam. Lamos Józsi bátyámtól, aki hús-vér alakjában testesítette meg előttem a pressburgereket, a régi, mind a három helyi nyelven beszélő, mára lassan eltűnt pozsonyi polgárokat. Józsi bátyám idegenvezető, kísérő tolmács volt évtizedeken keresztül. Ő mesélte, hogy egyszer, a nem a legszebb emlékezetű ötvenes évek végén a Győr-Sopron megyei pártbizottság delegációját kalauzolta, kísérte a szlovák fővárosban. Volt ilyenkor fogadás, eszem-iszom, gyárlátogatás s minden, ami az ilyen elvtársi találkozókon dukált. Hogy és mint alakult, nem lehet tudni, de egyszer valahogy Pázmány Péterre terelődött a szó. Talán éppen Pozsony miatt, merthogy ott van eltemetve a Szent Márton-dómban. Alighogy kiejtették a nagy főpap nevét, a magyarok főelvtársa vette át a szót, s elkezdte szapulni a klerikális reakciót, azonmód leszedte a keresztvizet Pázmányról; nem tudott róla semmit, de nagy garral magyarázta, hogy nyúzta a népet, kizsákmányolta a jobbágyokat. Ahogy tanulta a különféle ideológiai továbbképzéseken. Elégedetten nézett körbe az italtól pirosló magyar és szlovák arcokon. Tudja, mit, elvtársam, szólt hozzá az asztal túloldaláról a szlovák küldöttség egyik tagja, ha annyi gondjuk van maguknak ezzel a Pázmánnyal, akkor adják nekünk, szlovákoknak!

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.