Lépésről lépésre a 204nagy ugrás224 után (I.)

Az 1970-es évek végére Kína túljutott ötezer éves történetének alighanem legsötétebb két évtizedén. Mao halála után – a „négyek bandájával” való leszámolást követően – Teng Hsziao-ping került a hatalom birtokába. A gyakorlatilag teljes politikai elszigeteltségben lévő ország elavult, alacsony színvonalú és hatásfokú, rossz struktúrájú gazdasággal küszködött. A teljes káosz elkerülésére egyetlen lehetséges út mutatkozott: a gazdaság átalakítása és a külvilággal való kapcsolatok normalizálása. Ezt ismerte fel Teng, amikor 1979-ben meghirdette a nyitás és a reform politikáját. A szocialista piacgazdaság kiépítésével eltelt húsz év nem volt fájdalommentes, nem nélkülözte a politikai viharokat és a tragédiákat sem. A gazdaság fejlődése azonban a statisztikai adatok tükrében és a személyes tapasztalás alapján lenyűgöző.Egy ilyen hatalmas – Magyarországnál több mint százszor nagyobb, 1,2 milliárd főt meghaladó lélekszámú – és tőlünk ennyire távoli (a Budapest és Peking közötti út repülővel mintegy kilencezer kilométer) ország megismerése lehetetlennek tűnő vállalkozás. Különösen akkor, ha erre csak 15 nap áll rendelkezésre. Így csak arra szorítkozhatunk, hogy a következőkben szubjektív élményeink, valamint közgazdászokkal, vállalatvezetőkkel, minisztériumi tisztségviselőkkel folytatott beszélgetéseink tapasztalatai alapján tájékoztassuk olvasóinkat a bennünk Kínáról kialakult képről, benyomásról. Külön szeretnénk hangsúlyozni, hogy a Kínában töltött két hét alatt csak a leggazdagabb városokban (Sanghaj, Kanton, Peking) és csak különleges, kiemelt gazdasági övezetekben jártunk. Nincsenek személyes benyomásaink arról, milyenek a hétköznapok, és milyen a gazdasági környezet Kína belső részeiben, a nem kiemelt övezetekben, falun vagy mondjuk Tibetben. Amit láttunk, az viszont mind elképesztő fejlődésről tanúskodik. Nem álltatjuk magunkat azzal, hogy a következőkben leírtakkal kézzel foghatóvá tudjuk tenni a változást, amelyet tapasztaltunk. Azt igazán csak az hiszi el, aki a saját szemével látta a semmiből kinövő világvárosokat és városrészeket. Számunkra világossá vált, hogy amennyiben a kínai gazdaság ilyen töretlenül fejlődik, és továbbra is betartják a fokozatosság, a lépésről lépésre haladás elvét, húsz éven belül a világ második gazdasága lehet. De – megengedve magunknak egy finom kis disztinkciót – azt is mondhatnánk, hogy a világ második szuperhatalmává válhat. Rövid reformtörténet 1978-ban a Teng Hsziao-ping által vezetett Kínai Kommunista Párt legfelső fórumán döntés született arról, hogy a szocializmus eszmei keretein belül nemcsak az ideológiát fogják modernizálni, hanem az igencsak rossz állapotban lévő nemzetgazdaságot is. Mindehhez elengedhetetlennek látszott az addigi elzárkózási politika feloldása, a külvilág felé való nyitás. A reformfolyamatot több irányban indították el. Külvilág felé való nyitása során Kína fokozatosan rendezte, és folyamatosan továbbfejlesztette kapcsolatait. Az elmúlt húsz évben ratifikálta a legfontosabb nemzetközi egyezményeket, a nagy politikai, pénzügyi és gazdasági szervezetek tagjává vált. Most a Kereskedelmi Világszervezetbe (a WTO-ba) való felvételére vár. A gazdaság szerkezeti rendszerén belül a leggyengébb lábakon a mezőgazdaság állt. A reform ezért vidéken kezdődött. A kollektív szövetkezeti és állami nagyüzemi gazdálkodás mellett szerepet kapott a szerződéses, háztáji gazdaságok rendszere (kizárólag bérelt földterületeken), kialakult a kétszintű mezőgazdálkodási rendszer. A központilag meghatározott felvásárlásokat a legtöbb mezőgazdasági termékre vonatkozóan megszüntették, és e termékek árváltozásainak ellenőrzése is fellazult. A korábbi merev mezőgazdasági szabályozás és struktúra változásával javult az egyéni és a kollektív gazdaságok jövedelmezősége, ami ösztönzően hatott a mezőgazdaságban dolgozókra. A reform elkezdése előtt – politikai okokból – a nehézipar fejlesztésére fordították a figyelmet és az energiát. (A „nagy ugrás” néven elhíresült program 1958–ban kohóépítésekkel kezdődött.) A váltás hangsúlyeltolódással járt: a könnyűipar fejlesztése kapott elsődlegességet, azon belül is a fogyasztási cikkek előállítását szorgalmazták. Ez idő tájt kezdődött a szolgáltatóipar fejlesztése is. 1984-ben újrastrukturálták a gazdasági rendszert, és elkezdődött a városi centralizáció. Gyakorlatilag ezzel egy időben elindították a pénzügyi, banki, adózási reformok hosszú folyamatát is, valamint belevágtak a külföldi beruházások előkészítésébe és azok támogatási rendszerének kiépítésébe. 1994-ben a reformfolyamat további lépcsőfokaként elfogadták Teng Hsziao-ping teóriáját, miszerint a gazdasági változások hátterében az ideológiai alap változatlanul a szocialista eszmerendszer, de annak sajátos, kínai verziója, amely különbözik minden más addig ismerttől. A gazdasági reform célja a szocialista piacgazdaság megteremtése. Ennek érdekében továbbfolytatták a makroszintű változtatásokat, a szabályozások ellenőrzését. A fő tulajdonos az állam maradt, de a különböző típusú magántulajdonú vállalkozások is szabadon fejlődhettek. A kormány gazdaságvezetési funkciója lényegében csak a makroszintű irányításra és ellenőrzésre korlátozódott. 1997-re változás történt a magánszektor megítélésében. A kommunista párt XV. kongresszusán előtérbe került a nem állami tulajdonú szektor. A terminológia szerint ez a kínai gazdaság nagyon fontos része, amely elősegíti rendszerfejlődésének gyorsabb ütemét. (Ezután következett az eddigi legnagyobb méretű privatizáció, vagy ahogy előszeretettel nevezik: kollektív tulajdonba vétel.) 1998-ban lezajlik az intézményi reform. 1997-ben Hongkong, 1999-ben Makao válik újra Kína részévé, valósággá lesz az egy ország, két rendszer elmélet. A reformfolyamat egyik alapvető része a különleges övezetek létrehozása volt. A külvilág felé való nyitást nemcsak politikai értelemben gondolták, hanem elsősorban a gazdasági kapcsolatok erősítését tűzték ki célul. A külföldi tőke bevonása, a beruházási kedv megteremtése érdekében olyan területi egységeket jelöltek ki, amelyekben a magas szintű infrastruktúra fejlesztésével, adókedvezmények biztosításával letelepedésre ösztönzik a külföldi vállalatokat. 1980-ban megalakult az öt speciális gazdasági övezet, majd 1984-ben újabb 14 tengerparti várost nyitottak meg a befektetők előtt. Később lehetővé tették betelepedésüket a nagy folyók deltavidékére és a fontosabb határvárosokba. 1990-ben Sanghajban kialakították a Pudong-övezetet, amely a legvonzóbban, leglátványosabban képviseli és tanúsítja a fejlődést. Jelenleg 15 szabadkereskedelmi, 32 gazdasági és technológiai fejlesztési, valamint 53 új és high-tech ipari fejlesztési zóna van, s ezek egy része már az ország belső területein található. Egy épület Pekingben Pekingnek, a 12 millió lakost számláló fővárosnak egy keskeny, eldugott mellékutcájában áll az Állami Fejlesztési és Tervezési Bizottság csöppet sem hivalkodó külsejű épülete. Hatalmas, modern palotákhoz szokott tekintetünket – egy átlagos városi napilapnak 30-40 emeletes székháza van – csodálkozva vetettük az egyszerű, néhány emeletes, téglából épült házra. Az 1950-es és 1990-es évek között ez a ház országosan ismert, nagyon tekintélyes épület, a benne működő bizottság pedig tisztelt és félt testület volt Kínában. Az összes létező gazdasági és pénzügyi folyamatot innen irányították. Mindent meghatároztak, a legalsó szintekig lebontva. Pontosan előírták, hogy melyik cég mit, menynyit, milyen alapanyagból gyártson, és mennyiért értékesítse a terméket. A mezőgazdaságon belül ugyanígy határozták meg, hogy hol mit vessenek, mekkora területen. Eleve eldöntötték azt is, milyen felvásárlási és milyen értékesítési árak lehetnek. Az intézmény az egész nemzetgazdaság kulcsfontosságú, kikerülhetetlen központjaként működött. Hivatalnokai élet és halál urai voltak, persze csak gazdasági értelemben. (Vélhetőleg még ma sem elhanyagolható intézményről van szó. Amit az is jelez, hogy a Ren Longgal, a bizottság politikai, jogi és szabályozási részlegének vezérigazgató-helyettesével folytatott beszélgetésünk után az épület előtt két – magyar és amerikai – kormánydelegációval is találkoztunk.) A finanszírozási, pénzügyi szektor szintén a bizottságtól függött, beleértve a bankok működését is. Gyakorlatilag úgy működött a rendszer, hogy a bankok csak be- és kifizetőhelyül szolgáltak, mint egy pénztár, a pénzügyminisztérium meg mint egy könyvelőcég funkcionált. Nem alakították, hanem csak regisztrálták az eseményeket. Ebben az időben – mint mondják – mégis pozitív szerepet töltött be a bizottság, a kézi vezérlés ellenére is. Mert így és ezáltal sikerült rövid időn belül kiépíteni a nemzetgazdaság szervezetét, megszervezni milliárdnyi ember ellátását. Kétségtelen, hogy a tervutasításos módszer nagyon merev struktúrát hozott létre, és ez nemcsak a kreativitást ölte ki az emberekből, hanem művi piaci állapotot eredményezett, ami nagymértékben eredője az állami vállalatok mostani nehéz helyzetének. A Teng Hsziao-ping által szorgalmazott nyitás és reformpolitika ebben az intézményben ugyancsak gyökeres változásokat okozott. Nem is lehetett másképp, hiszen a piacgazdaságra (még ha az szocialista jellegű is) való fokozatos áttérés megvalósíthatatlan és elképzelhetetlen lett volna a központosítás korábbi mértéke mellett. Ezért megkezdték a rendszer lebontását, és egyre több piacirányítási és igazgatási feladatot adtak át. Olyan jogokat kaptak a vállalatok, amelyek alapján szabadon szervezhették, tervezhették az életüket. A menedzsment elszakadhatott a gondnoki teendőktől, és a cégek tényleges irányítójává válhatott. (Kérdés azonban, hogy a vállalati vezetők milyen arányban tudtak, tudnak megfelelni a megváltozott körülményeknek. Valamint az, hogy a vállalati átalakulások, a privatizáció, a kollektivizálás és végső soron a csődök eredményeként mennyi régi, megbízható kádert kell, kellene elküldeni a vezető pozíciókból.) Mindenesetre azzal, hogy a vállalatok a kezükbe vehették sorsuk irányítását, egyre inkább kialakul a valós piac a tényleges kereslet-kínálat alapján. Cél a stabilitás Mára már a nyitás, a reform és a gazdasági fejlődés harmonizálása a bizottság feladata, amelynek egyben ügyelnie kell arra, hogy a társadalmi stabilitás mindig megmaradjon. Politikai javaslatokat tesz annak érdekében, hogy a nemzetgazdaság fejlődése, az iparágak szerkezete és a reformfejlődés összhangban legyen egymással. Az 1997-es ázsiai válság hatására csökkent a tőkebeáramlás és az export, ezért azt ajánlotta az Államtanácsnak, hogy növeljék az állami kötvénykibocsátást, a kereskedelmi bankoktól gyűjtve forrást az elmaradt bevételek pótlására. Ennek az intézkedésnek az elemzések szerint a GDP-ben mért pozitív hatása 1,5 százalékos volt. Más minisztériumokhoz képest átfogóbb, általánosabb ügyekkel foglalkoznak. A makrogazdasági szintű koordinációra jó példaként említették a high-tech iparágakat. Ezeken belül kiválasztják a legfontosabb célokat, kijelölik a prioritásokat, és ösztönzik a termékek piacra jutását. A különleges övezetek kijelölése az Államtanács feladatkörébe tartozik. Régebben a bizottság is közreműködött a különleges gazdasági övezetek megteremtésében, de ma már csak a műszaki-tudományos szempontból kiemelkedő jelentőségű övezetekkel kapcsolatos folyamatos koordinációban vesz részt. Megtartotta viszont az ellenőrzés jogát az egész társadalmat érintő projektek, folyamatok, stratégiai iparágak (kőolaj, gabona stb.) felett. Ide tartoznak még a legfontosabb beruházások, utak, repülőterek, vasutak. Foglalkoznak egyedi esetekkel is, főleg a kommunális, infrastrukturális beruházások körében. Példaként említették, hogy egy szennyvíztisztító beruházásánál már a projekt tervezése idején beszállnak az előkészítésbe, megvizsgálják, hogy szükség van-e a létesítményre, megfelelő-e a mérete, kapacitása, és ennek függvényében döntenek. Azoknál a projekteknél, ahol külföldi tőke is szerepet kap, nélkülözhetetlen a jóváhagyásuk. Az 1998-as intézményi reformig a fegyveripar is hozzájuk tartozott, azóta ezt a területet a honvédelmi bizottság felügyeli. Régen elsősorban politikusok kaptak meghatározó szerepet a bizottságban. Jelenleg hat tagja van, közülük öten miniszteri rangú szakemberek, akik gazdasági, társadalomfejlesztési kérdésekkel foglalkoznak. Nyomon követik a gazdaság fejlődését, előzetesen megbecsülik és megjelölik a mindenkori gazdasági környezetnek megfelelő változás fő irányát. 1999-re hétszázalékos GDP-növekedést és egyszázalékos inflációt terveztek. (A legfrissebb statisztika szerint az év első kilenc hónapjában háromszázalékos defláció volt.) (Folytatás november 13-án)A fontosabb mezőgazdasági termékek előállításának növekedési üteme (10 000 tonnában) Termék 1949 1978 1998 Gabona 11 318 30 477 49 000 Pamut 44,4 216,7 450,1 Olajos magvak 256,4 521,8 2313,9 Cukornád 264,2 2111,6 8364 Cukorrépa 19,1 270,2 1447 Dohány 4,3 105,2 208,8 Selyemgubó 3,1 17,3 54,8 Tea 4,1 26,8 66,5 Gyümölcs 120 657 5452,9 Hús 220 856,3 4355 Halászati termékek 45 466 3906