Magyarország: 204kvázidemokrácia224

Tíz évvel az úgynevezett rendszerváltozás után kissé kínos kimondani, hogy Magyarország egyelőre csupán látszatdemokrácia, mely rendelkezik a demokrácia intézményeivel és kellékeivel, de az intézmények működési garanciával és a kellékek funkciójával nem mindig. Inkább a nyolcvanas évek második felének gomolygó bizonytalansága folytatódik, főként azért, mert nem jött létre közmegegyezés a legfontosabb kérdésekben a két részre szakadt ország polgárai (lakosai) között. Könnyű volna mindezt a jó és rossz, haladás és maradás közti örök küzdelemként értelmezni, a politika hajlamos is erre a sommás ítéletre, de itt másról van szó. A magyar nép sem lelkileg, sem politikailag, sem gazdaságilag nem volt felkészülve a rendszerváltozásra, nagyrészt önhibáján kívül. A kádári időszakban a politikai intézményrendszerben és döntéshozatalban valóban a másra nem alkalmas silányak és rosszak vettek – vehettek – részt, akiknek kártyáiba nehéz (és kockázatos) volt beletekinteni. Alkotmányunk és törvényeink hasonlítanak – szinte a megtévesztésig – a polgári demokráciák alkotmányára és törvényeire, de nem áll mögöttük a jogszolgáltatás, jogérvényesítés, jogkövetés évszázados hagyománya, a közmegegyezés szokásjoga és a precedensek kötelező ereje. A kisember, a vállalkozó, a bűncselekmény áldozata ma épp olyan bizonytalanságban él, mint a létező szocializmus idején, csak másképp. Az egyetlen igazi különbség a sajtó szerepének megnövekedése, a nyilvánosság ereje, mely azonban rendkívül szelektíven és kiszámíthatatlanul érvényesül. A négyéves választási ciklusokban a politikai garnitúra (részben) kicserélődik, de a közvéleményt irányító média ellenőrizhetetlen és lecserélhetetlen. Az a politikai pankráció, mely a parlamentben és az önkormányzatokban folyik, inkább a „cirkuszt” szolgáltatja a népnek, a „kenyér” elosztása nem a nyilvánosság előtt történik. A magyar demokrácia ráadásul csaknem olyan erős igazodási kényszerben van, mint a szocializmus idejében, csak most nem a Szovjetunió, hanem az Európai Unió, a NATO és az USA felé. A hatalomra kerülő új kormányok a megmondhatói, milyen kicsi az a mozgástér, melyben „hatalmukat” valóban gyakorolhatják, hiszen a külföldi gazdasági folyamatok, az öröklött szerződések, az adósságállomány szerkezete és a GDP alakulása akaratlagosan alig befolyásolható tényezők. Ebből következik, hogy minden új kormány szükségképp csalódást fog kelteni, és népszerűségének fokozatos elvesztésével kell számolnia, bármit csinál. Ez a kvázidemokrácia növeli a politikától elfordulók, a nem szavazók tömegét, a maradék szavazókért pedig szükségképpen egyre kíméletlenebb küzdelem alakul ki a politikai pártok és mozgalmak között, melyek (megvalósítható) programok híján az ellenfél besározását és a botránypolitizálást választják, nem is annyira „gonoszságból”, hanem tehetetlenségből. Ez a folyamat visszacsatolódik a demokrácia hiteltelenné válásához, a kiábrándulás, a cinizmus megerősödéséhez, melynek egyetlen haszonélvezője (és gerjesztője) a sajtó, mely így az ellenfelekből ellenséget és botrányhőst farag a szenzáció kedvéért. Ha még igaz az, hogy „egy hajóban evezünk”, akkor minden felelős tényezőnek át kellene gondolnia, fűződik-e tartós érdeke ahhoz, hogy Magyarország kvázidemokráciaként működjék, s bármilyen naivul és patetikusan is hangozzék e tanács, össze kellene fogniuk a valódi, jól működő, garanciális demokráciáért, bármelyik oldalon álljanak is.