Magyarország: 204kvázidemokrácia224

Szentmihályi Szabó Péter
1999. 11. 25. 23:00
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Tíz évvel az úgynevezett rendszerváltozás után kissé kínos kimondani, hogy Magyarország egyelőre csupán látszatdemokrácia, mely rendelkezik a demokrácia intézményeivel és kellékeivel, de az intézmények működési garanciával és a kellékek funkciójával nem mindig. Inkább a nyolcvanas évek második felének gomolygó bizonytalansága folytatódik, főként azért, mert nem jött létre közmegegyezés a legfontosabb kérdésekben a két részre szakadt ország polgárai (lakosai) között. Könnyű volna mindezt a jó és rossz, haladás és maradás közti örök küzdelemként értelmezni, a politika hajlamos is erre a sommás ítéletre, de itt másról van szó. A magyar nép sem lelkileg, sem politikailag, sem gazdaságilag nem volt felkészülve a rendszerváltozásra, nagyrészt önhibáján kívül. A kádári időszakban a politikai intézményrendszerben és döntéshozatalban valóban a másra nem alkalmas silányak és rosszak vettek – vehettek – részt, akiknek kártyáiba nehéz (és kockázatos) volt beletekinteni. Alkotmányunk és törvényeink hasonlítanak – szinte a megtévesztésig – a polgári demokráciák alkotmányára és törvényeire, de nem áll mögöttük a jogszolgáltatás, jogérvényesítés, jogkövetés évszázados hagyománya, a közmegegyezés szokásjoga és a precedensek kötelező ereje. A kisember, a vállalkozó, a bűncselekmény áldozata ma épp olyan bizonytalanságban él, mint a létező szocializmus idején, csak másképp. Az egyetlen igazi különbség a sajtó szerepének megnövekedése, a nyilvánosság ereje, mely azonban rendkívül szelektíven és kiszámíthatatlanul érvényesül. A négyéves választási ciklusokban a politikai garnitúra (részben) kicserélődik, de a közvéleményt irányító média ellenőrizhetetlen és lecserélhetetlen. Az a politikai pankráció, mely a parlamentben és az önkormányzatokban folyik, inkább a „cirkuszt” szolgáltatja a népnek, a „kenyér” elosztása nem a nyilvánosság előtt történik. A magyar demokrácia ráadásul csaknem olyan erős igazodási kényszerben van, mint a szocializmus idejében, csak most nem a Szovjetunió, hanem az Európai Unió, a NATO és az USA felé. A hatalomra kerülő új kormányok a megmondhatói, milyen kicsi az a mozgástér, melyben „hatalmukat” valóban gyakorolhatják, hiszen a külföldi gazdasági folyamatok, az öröklött szerződések, az adósságállomány szerkezete és a GDP alakulása akaratlagosan alig befolyásolható tényezők. Ebből következik, hogy minden új kormány szükségképp csalódást fog kelteni, és népszerűségének fokozatos elvesztésével kell számolnia, bármit csinál. Ez a kvázidemokrácia növeli a politikától elfordulók, a nem szavazók tömegét, a maradék szavazókért pedig szükségképpen egyre kíméletlenebb küzdelem alakul ki a politikai pártok és mozgalmak között, melyek (megvalósítható) programok híján az ellenfél besározását és a botránypolitizálást választják, nem is annyira „gonoszságból”, hanem tehetetlenségből. Ez a folyamat visszacsatolódik a demokrácia hiteltelenné válásához, a kiábrándulás, a cinizmus megerősödéséhez, melynek egyetlen haszonélvezője (és gerjesztője) a sajtó, mely így az ellenfelekből ellenséget és botrányhőst farag a szenzáció kedvéért. Ha még igaz az, hogy „egy hajóban evezünk”, akkor minden felelős tényezőnek át kellene gondolnia, fűződik-e tartós érdeke ahhoz, hogy Magyarország kvázidemokráciaként működjék, s bármilyen naivul és patetikusan is hangozzék e tanács, össze kellene fogniuk a valódi, jól működő, garanciális demokráciáért, bármelyik oldalon álljanak is.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.