Mi a titka?

A kérdés egy népszerű műsorsorozat címe, a Meixner Mihály szerkesztésében sugárzott kiváló művészportréké, s jómagam csak kölcsönvettem a mostani kivételes alkalomra, amikor is a jubileumi évadjába lépett Rádiókórus arcélét készülök fölvázolni. A múlt hét számos koncerteseményét iniciáló két hangversenyük, s az 50. születésnapjukra szerkesztett CD igazán elegendő alap e nagyszerű testület karakterének megragadásához, noha sokoldalúságuk teljes spektrumát nem jeleníti meg, hiszen tevékenységük nemzetközi visszhangot kiváltott operafejezete, valamint ugyancsak gazdag operett-, daljáték- és musicalreper-toárjuk például nem szerepel benne. De szerencsére sokan őrzünk eleven emléket pompás Idomeneójukról – amit Athén után a pesti Zeneakadémia közönsége is elragadtatással ünnepelt –, margitszigeti Víg özvegy-szériájuk Monarchia korabeli hangulatáról, gyönyörű Vukán-ősbemutatójuk (a pápalátogatásra komponált jazzmiséről van szó) áhítatáról – s még hosszan folytathatnám a különféle zenei műfajok világában való jártasságuk taglalását, ha hiánytalan listát kívánnak összeállítani szakmai horizontjuk tágasságáról. Ám erre vállalkozzék majd a monográfus (remélem, lesz ilyen, mert a fél évszázad óta zeneéletünk zászlóshajói közé tartozó testület történetét mielőbb ajánlatos volna feldolgozni), én beérem az említett három forrás nyújtotta limitált keresztmetszettel. Abból is kielemezhető ugyanis a Rádiókórus előadói varázsának számos titka. Díszhangversenyük grandiózus műsorát három karigazgatójuk dirigálta: Sapszon Ferenc, aki 30 évet dolgozott velük, Erdei Péter, akinek nevéhez seregnyi kortárs mű bemutatása fűződik, s a „legjobb kórusprodukció” kategóriában Grammyre nominált CD előkészítését, valamint az utóbbi nyolc év zenitnívóját garantáló Strausz Kálmán. Az a capella-félidő Bartók- és Kodály-opusaiban klasszi-kus formakultúráját, kristálytiszta szövegmondását, lenyűgöző szuggesztivitását csillogtatta meg Sapszon keze alatt az ünnepelt énekesgárda; az Erdei irányításával megszólaltatott német motettában pedig – ami roppant követelményei és monumentalitása okán Richard Strauss legritkábban előadott, ámbár legjelentősebbnek tartott vokális alkotása – hibátlan perfekciójával keltett bámulatot. A szünet után Strausz intésére hangzott fel Schubert zenekart, kórust és szólistákat foglalkoztató Esz-dúr miséje, amiben átszellemült emelkedettség, dús színpaletta és hihetetlenül változatos dinamika jellemezte a Rádiókórus interpretációjában életre keltett szépséges kartételeket. Mindenszentek estjén ez a program volt a jubilánsok tedeuma. Aztán jött a halottak napja, s akkor Verdi Requiemjében léptek pódiumra a MÁV Szimfonikusok partnereiként, Gál Tamás nagyvonalú karmesteri elképzeléseit nemcsak megvalósítva, de a zeneélet friss sírhantjai felett mondott búcsú fájdalmát (amit a koncert elején a zenekar igazgatója foglalt szavakba) szívbemarkoló személyességgel hitelesítve is. A legösszetettebb impressziókat mégis a CD-re került bő órányi válogatásnak köszönhetem: 14 mű, illetve műrészlet 11 dirigens személyiségén átszűrve is mindig ugyanazt az előadói eszményt és morált tükrözi, ami máig meghatározza a kórus arculatát. A Rádiókórus vonzerejének számomra ez a legfőbb titka.