Minőségi teátrum

Évfordulókban fürdünk, s talán semmi sem tesz jobbat az emlékezésnek. Mert igenis, hézagos ismereteinket önkéntelenül is kiegészítik a jubileumi rendezvények. Ha csak egy szinopszis erejéig (idő és terjedelem híján), de történelmet írnak azok, akik az adott esemény, intézményi alapítás évfordulós ünnepségén szaktanácskozásokat, emlékbeszédeket tartanak. Ez történt most a Kassai Thália Színház 30. évfordulója alkalmából is. Nem a rendezvény fesztiváljellegéről kívánok szót ejteni, beszámolni, hanem az alapesemény, azaz a magyar színház – amely annak idején még Csehszlovákiában kezdte működését, ma pedig szlovákiai intézményként működik –, tehát a Thália évtizedeiről. Persze, sommásan, amennyit egy jegyzet terjedelme megenged. Már az ünnepi hangvétel is a kisebbségi létben, nehézségek áradatával szembenéző teátrumok – az anyaországiaknál csaknem ismeretlen – hitéről, lelkes odadásáról, s irtózzanak bár némelyek a szótól, küldetéstudatáról árulkodik. Az alapító Beke Sándor (ma az egri Gárdonyi Géza Színház igazgató-főrendezője) megfogalmazása is erre vall: valóságos messianisztikus lelkiállapotban vágtak bele a színházalapításba. Komárom után magyar színházat létesíteni Kassán – álomnak tűnt. Az értékrend is őket igazolta 30 esztendő távlatából. A kezdeti „szempontok”, miszerint Beke az akkor időszerű színházi törekvésekben jártas művészeket hívott csapatába, és vitathatatlan irodalmi értékeket vonultatott föl a színpadon, végül a tájolás nehézségeivel is szívósan szembenéző embereket igyekezett „nevelni”, azaz gondja volt a munkamorálra is – előbb-utóbb meghozták gyümölcsüket. Ismét az anyaországiakra utalok: látunk-e manapság Budapest-szerte hasonló kritériumok szerint „élő” színházat? A gyökerek persze távolabbra nyúlnak. A Monarchia korában német társulatok váltották itt jó ideig egymást, hogy a múlt század hatvanas éveiben magyar nyelvű teátrum születhessen (Latabár Endre társulata például tíz esztendőn át működött Kassán). Trianon után, természetesen háttérbe szorulva, anyagi gondok süllyesztőjében vesztegelve, egyre romlott a színvonal. (Ez is ismerős volt a romániai magyar társulatok vonatkozásában a „Kárpátok véreskezű géniuszának” uralma idején) 1939-ben be is zárták a teátrumot. 1969-ben végre ismét magyar színházat teremtett a semmiből Kassán egy Komáromtól idesereglett kis csapat, élén Beke Sándorral, igaz, a komáromi Magyar Területi Színház Thália Színpadaként; önállóságukra csak az 1989-es rendszerváltás után kerülhetett sor: 1990 júliusában. Igazgatója Kolár Péter lett, a rendező pedig a Prágában végzett Horváth Lajos, akiknek kezdettől anyagi gondok ármádiájával kellett megküzdeniük. Sikerült. Most, hogy nap mint nap bosszúsággal tapasztalom hazai színházaink elbulvároso-dását és az igényesebb darabok előadásának minőségi romlását – tisztelettel kell adóznom a 30 éves kassai Thália mindenkori repertoárjának. Folyamatosan színre kerültek a dráma-irodalom nálunk ritkán játszott legnagyobbjai. És mindez finanszírozási gondok örökös árnyékában. Hol van hát az állandósult anyaországi hivatkozás igazsága, uraim, a közönség kiszolgálására – puszta bulvárdarabokkal – a kassaiakénál könnyebb anyagi helyzetben?! Persze, kell hozzá színészi alázat, hivatástudat, rendezői igényesség meg igazgatói eltökéltség. Úgy tetszik, mindez a kassai magyar színháznak birtokában van.