Mit ünnepel a baloldal 2000-ben?

Rövid válasz: valószínűleg semmit, sőt gyászolni fognak, semmi kétség. S mivelhogy egy haza állampolgárai volnánk, ez több mint különös. Inkább csak szomorú. Azt még valahogyan megérteném, hogy a kétezer éves kereszténységgel kapcsolatban vannak ellenérzéseik, akár mint más vallásúak, akár mint ateisták, de hogy mi bajuk van Szent Istvánnal és a magyar államisággal, azt nem foghatom fel. Ha azok az emberek nem teszik meg, amit „megkövetelt a haza”, sem mi, sem ők nem élnének, vagy ha igen, nem ezen a tájon. Amit most csinálnak, egyszerűen rosszízű ünneprontás. Ha megvetik ezt az ezeréves Magyarországot, nem értem, mi a szándékuk. Miért szenvednek közöttünk, miért ereszkednek le hozzánk? Vajon kioktatták-e az Amerikai Egyesült Államok polgárait 1986-ban vagy Franciaországot 1989-ben, hogy nem kell akkora lelkesedéssel ünnepelni a forradalmat és a függetlenséget? Nem emlékszem ilyesmire. Pedig ezek „csak” kétszáz éves évfordulók. A miénk ezeréves. Elképesztő, milyen aljas támadások érik a magyar Szent Koronát, gyakorlatilag a rendszerváltozás óta. Merthogy előtte a szellemi elődök támadták a Szent Koronát, az érthető. A „klerikális reakció” és a feudalizmus jelképét már régen beolvasztották volna, ha nem Amerikában őrzik. Egy Várfalvi Attila nevű politológus (nagyon elszaporodtak a politológusok) a Népszabadságban (1999. október 21.) gyakorlatilag megkérdőjelezi az egész magyar folytonosságot, szelektív és retrospektív történelemszemléletről beszél. Ez a derék magyar ember felteszi a kérdést: „Kinek az állama volt ez? A neve szerinti Magyar Királyságnak sem a jobbágyi sorú alattvalói, sem a polgársága, sem a nemessége, de még a királyai sem voltak mind magyarok. Milyen jogon sajátíthatnánk ki az együtt megélt időt s hozadékait?” Milyen ismerős sorok ezek már száz esztendeje! Trianont készítették elő ezek a derék publicisták, és sikerült is a tervük. Csak azt nem tudom, még mit akarnak. Mire fáj még a foguk? Legyen városállam Budapest? Vegyük Babarczy Esztert, aki szerzőként és tudósítóként is jelen lehetett a frankfurti könyvvásáron. Nevét sem hallottam, egyetlen sorát sem olvastam, ettől még kitűnő szerző lehet. A Népszabadság október 22-i számában azt nyilatkozta, hogy „...a családomban kétféle kultúra találkozott össze. Apám elszántan antikommunista érzelmű családból jött, anyám viszont szociáldemokrata zsidó családból. A nagybátyám Lukács tanítványa volt, s ezek a reformkommunisták nehezen tudtak rögtön azonosulni a forradalom valamennyi követelésével, mondjuk a Varsói Szerződésből való azonnali kilépéssel, habár a mester szerepet vállalt a forradalmi kormányban. Ebbe biztosan belejátszik az a politikától független szorongás is, hogy Magyarországon forradalmak és háborúk után időnként kitör az antiszemitizmus – legalábbis a holokausztot túlélő zsidókban eléggé munkált ez a félelem”. Nem kommentálom ezt a szöveget, csak megjegyzem mint tényt, hogy egész Európában nálunk, Magyarországon létezik a legnagyobb zsidó közösség, háborítatlanul és vallási téren közmegbecsülésnek örvendve. No, most ez az általam teljesen ismeretlen B. E., aki a lányom lehetne, de szerencsére nem az, ám művészettörténész, politológus, történész, a Magyar Narancs kulturális rovatvezetője, dicsőíti E. P. „zseniális” (zagyva) nyitóbeszédét (már saját lapjában, a Mancsban) – ez is rendben van, megértem őt, ott van a nagy zsozsó és a felbecsülhetetlen értékű kapcsolatrendszer. Dalos György tényleg korszakalkotó szerző, nem úgy, mint Csurka, aki meg merte pendíteni, hogy talán más értékrend alapján is válogathattak volna a kifinomult ízlésű, teljességgel feddhetetlen magyar és német szakemberek. Amióta e cikken dolgozom, a szegény kis B. E., E. P. meg a töb-biek mellett egy egész kórus alakult Frankfurt dicséretére és a Szent Korona, illetve a millen-nium lejáratására, úgyhogy aligha győzném szánalommal és türelemmel felmérni azon honfitársaim lelkiállapotát, akik a „magyar” szót fosztóképzőként használják. A magam részéről elhatárolódom a Magyar Írószövetség elnökétől, aki elhatárolódott a frankfurti bírálattól – ha ő pszichiátert emlegetett, én is azt ajánlanék neki. A teljesítményt nem pótolja a funkció, ezt jól tudjuk a politika változásai kapcsán. A nemzet- és keresztényellenes demagógia ma még jól fizet, de egyszer mindennek vége lesz, és ára is. 29-1-re győztek, mint a whiskys, de elkapták. Nem értem, miért lehet olyan felemelő érzés a magyarság ellen drukkolni, miért lehet „nemzetközi” sikert aratni a magyar nyomorúság kigúnyolásából Frankfurtban és Budapesten – de nyilván megéri. Még (időnként) magyarul is beszélő és író honfitársaink már a globális kultúra elkötelezettjei. Kívánom nekik, ne járjanak pórul, a Szent Korona pedig legyen nekik olyan könynyű, mint a svájcisapka. Vagy a csörgősipka.