November negyedike

Ma november negyedike van, minálunk (Bp., Album u. 13.) égnek a fények, gyertyát gyújtottunk mindannyian, november negyedikére emlékezünk, amikor a fények még itt égtek mindannyiónk lábánál, közvetlenül az eltiport forradalom közelében. Én Istenem! Tegnapelőtt (egy nappal a megelőző napot követően), amikor a fények még itt voltak, meg a november negyedike is itt volt, különös barátságra tettünk szert a környező forradalmi erőkkel. Ők abbahagyták a lövöldözést, mi a cikizést. Összejöttünk. A világ és a november negyedike hírek szerint egy és oszthatatlan. Éljen a mi Gyulánk! Fények vannak mifelettünk – ezen a napon jött az országba kettőszázezer orosz páncélos, velük a kacsingatós Jani bácsi, mint internacionális másként gondolkodó. Jaj, de jó, hogy bejöttetek, fiúk, tőletek szebb az Alföld, miattatok virágzik jobban Kemenesalja, meg az arra telepített fenyőerdő. Azért mindennek van határa! November negyedikén tankok jöttek az országba (Kovács Lászlónak is kéne szólni). Bejöttek ide a tankok, forogtak körbe-körbe az ágyúk, lőttek, a csöveik meg álltak az ég felé, mi meg itt, kétkezi emberek csak álltunk a csövek előtt, csöndben, lepusztultan, ahogyan a megelőző fiatalság, akik még nem a hernyótalpakon jöttek, viszont ugyanolyan módszeres tahók voltak, mint mi, ragadt a talpuk, cuppogott a szóösszetételük; meg a vállunkat is rángattuk, mint boldogult Jani bácsi, aki az MSZMP KB színeiben igen nagy surmó volt – de ezt majd megírják a néprajzkutatók, ebbe itt most ne menjünk bele. November negyedike volt, az ország megtelt orosz tankokkal és pufajkás (Na és?) Gyulákkal. November negyedikén ’56-ban nem volt könnyű magyarnak lenni. Nem mondtam még, nemrég, három napja kint voltunk a háromszázegyes parcellában. Álltak a kopjafák. A kopjafák. Aki nem értené: a kopjafák. Ott sorjáztak végtelen végig. A mosolygós Jani bácsitól jobbra. A kis huncuttól. Aki velünk volt. A mi Janink. A szocializmus út-ján.