Pipasarok

Komoly könyvek azt írják, ha valaki úgy dönt, pipázni kezd, vegyen magának rögtön négy darabot. Ennyi kell ahhoz, hogy a gyökérnek megfelelően hosszú ideje legyen a kondenzátum feldolgozásához. Ha utánagondolok, ez manapság meglehetősen drága mulatság lenne, a legolcsóbb, elfogadható minőségű pipa esetén is. Elmúltak ugyanis azok az idők, amikor a remek alapanyagból gyártott albán pipákhoz nevetségesen alacsony áron hozzá lehetett jutni. A legelső, boltban vásárolt, új pipám – ha jól emlékszem – kétszázötven forintba került. Ma is megvan, semmi gond vele. A múltkorjában az egyik boltban találkoztam ezzel a típussal. Semmit sem változott a pipa maga, csak a márkajelzése és az ára. A szakirodalom azt is ajánlja a kezdőknek, elsőre válasszanak maguknak pipát alaptípusokból, s csak miután megérezték az ízét, kialakult az ízlésük, van már elvárásuk, akkor kezdjenek másféle pipákat vásárolni. Az egyik ilyen speciális pipa a csibuk, angol nevén churchwarden. Ez az a típus, amellyel kapcsolatban a legtöbb tévképzet él a közvéleményben. Az emberek hajlamosak a csibukot a pipa szinonimájaként használni. Gyakran előfordul velem, ha ismerősök méretes pipát látnak a számban, megjegyzik, jó nagy csibuk. Pedig erről szó sincs. A csibuk egy olyan típus, amelyiknek a szára kétszer-háromszor olyan hosszú, mint a normál pipáé. Általában olvasás, tévénézés közben használják. Füstje igen hűvös, köszönhetően a hosszú füstcsatornának. Nem elhanyagolható előnye, hogy miután az ember fejétől messze van a pipafej, olvasás közben nem száll az arcába a füst. Használata ugyanakkor meglehetősen körülményes. Aki csibukot szív, annak az egyik keze mindvégig foglalt, nemigen tud közben semmi mást csinálni. A csibuk készülhet billiard vagy bent fejjel, ennek megfeleleően lehet egyenes vagy görbe a szára.