Rajk Albert

Először arra gondoltam, hogy megpróbálom megsérteni Rajk Lászlót. Aztán visszakoztam. Vannak lények, akiket nem lehet, tán nem is érdemes. Lélek nélkül nem lehet megsértődni. Ráadásul Rajk László az elmúlt hónapokban eltűnt a nyilvánosság elől, szerda reggel is csak a szelleme kísértett a közszolgálati televízió reggeli műsorában. Helyette a Lehel piac felújítását végző kft. vezetője próbálta védeni a védhetetlent... De a szellem ereje nem lebecsülendő. Rajk a szabad demokraták Szabó Albertje, a párttal is az a legfőbb baj, hogy efféle szellemből ők többet is tartanak a spájzban. Az exképviselő (idejekorán menekült az SZDSZ-vezetés süllyedő hajójáról, mint a...) visszatért eredeti szakmájához, meg is nyerte gyorsan-frissen a jó öreg Lehel piac tervpályázatát. Rajk tehát jött, látott és nyilatkozott. Ha valaki nem tudná, olyan vásárcsarnok készül az SZDSZ-es rajzasztalon, amelybe a magyar vásárló már Mitsubishi Pajeróval jár, annak elég nagy a csomagtere, jól elfér majd benne a francia sajt, a norvég lazac és a dél-amerikai papaja. Rajk szabad madár, szárnyalása közben elkottyantotta: a jövő nem a „sokszoknyás néniké”, akik nyílt köténykéjükbe gyűjtögették az aprópénzt, a jövő... hát igen, a jövő! A Rajk-jövő, csak azt feledném egyszer! Persze az aljasság, az állampolgár szembeköpése csak úgy szép, ha igazán megalázó. A Rajk-szellem kft. és reinkarnációja is tudott még szerda reggel egy tromfot kitenni az asztalra: elmondása szerint az új „Lehel City Centerben” (ha tényleg ez lesz a neve, kérem a jogdíjat!) megőriznek egy kis szegletet, amolyan „rezervátum jelleggel” (így mondta ez a lény, isten bizony!). Töröm a fejem, és próbálom Rajk László helyébe képzelni magam, de bevallom, nem nagyon sikerül. Mit gondol ez az ember, amikor ilyeneket mond? Mit érez? Érez-e egyáltalán? Ismert fizikai törvény, hogy a hideg egy szint után már éget. Aki folyékony oxigénbe nyúl, égési sérüléseket szenved. Így van ez valahol az aljassággal is. Nem lehet félreérteni: a sokszoknyás nénik mi vagyunk, magunk. Egykoron egy Landeszman nevű ember ezt úgy fogalmazta meg, hogy a magyar bő gatyás, barackpálinkát iszik, ennyi a kultúrája. Bő gatya és sok szoknya – alsóneműnép vagyunk, lássuk be. A bunkó angyalföldi most majd megveszi a Pajeróját, szépen leszokik a sertéspörköltről, Isiász néni a „Tripoliszban” megtanulja a libamájjal töltött fürj receptjét, hadd egyen a globalizált unoka, ha hazajön a tanonciskolából... Akinek nem tetszik, vándoroljon ki! A sokszoknyás nénik pedig mehetnek, amerre látnak. Kis standjaikat elsöpri a liberális úthenger. Nem lesz alku, olcsó leveszöldség szombat délután piaczáráskor, a savanyúságos Gizi is eltűnik, aki mindig kétmérőnyi levet adott a törzsvendégeknek a kovászos uborkára. Mi, surmó balkániak majd megtanuljuk Rajk László vezértől és csapatától, hogy mit szeressünk, mit ne, s milyen legyen a magyar jövő! A kutya úristenit! Ismét Szabó Albert jut eszembe, nem tehetek róla. Egyébiránt a Lehel piac a XIII. kerületben van. Ezt a kerületet – amint tudjuk – SZDSZ–MSZP-s koalíció irányítja... És a választópolgárok most ülnek a kis kocsmákban, állnak a piac hurkasütőjének pultjainál, nem értenek semmit, és várják a dózereket. Várják, amíg a tolerancia bajnokai, a másság, az emberi szabadságjogok liberális katonái rezervátumba nem zárják őket. Mint az indiánokat egykoron a véres kezű hódítók. Üvegkalitkát javasolnék, nemzeti színű szalaggal átkötve, és egy táblát: „Így éltek egykoron a primitív népnemzeti őslakók!” Istenem, de nehéz ebben az országban élni!