Rakéták és dörgedelmek

Az avatatlan szemlélő számára akár úgy tűnhet, hogy újabb sötét fellegek gyűltek össze a magyar–orosz kapcsolatok egén, ahol pedig épp hogy csak elvonult a koszovói konfliktus keretében dúlt vihar, amelyhez Moszkva számára az orosz segélykonvoj ominózus záhonyi „kalandja” teremtette meg az ürügyet. Az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt, hogy magyar részről korrektül jártak el a Jugoszláviának szánt szállítmány ügyében, hiszen az orosz illetékesek több ponton sem vették figyelembe az érvényes előírásokat, ám ennek be/elismerése helyett nagyon is jól jött a Koszovó körüli orosz tehetetlenség leplezésére, ha találhattak egy bűnbakot. Magyarország ráadásul az „agresszor” NATO új tagja volt, így az észak-atlanti szerződés kibővítését mindmáig nehezen megemésztő Kreml két legyet is üthetett egy csapásra: dühét is kitölthette, és az otthoni politikai színpadon is kedvezőbb színben tűnhetett fel. Valamelyest hasonló helyzetnek lehetünk most, a kétoldalú „felmelegedés” idején is a tanúi, amikor Moszkva dörgedelmeit hallgathattuk Orbán Viktor kanadai kijelentései kapcsán. Pedig – s ezt itt tényleg nem a hivatalos propaganda helye – a kormányfő semmi olyat nem mondott az esetleges NATO-atomfegyverek magyarországi telepítését illetően, amivel bármiféle szerződést és megállapodást sértett volna. (Legfeljebb annyit érdemes megjegyezni csendben, hogy talán nem volt a legszerencsésebb az – egyébként tagadhatatlan – oroszországi kockázatokra hivatkozni.) Aligha lehet ugyanis kétséges, hogy noha jelen pillanatban, s általában is az új stratégia keretében, a NATO nem óhajt atomfegyvereket telepíteni az új tagállamok területére, ám Moszkva nem kapott felhatalmazást arra, hogy egy nemkívánatos esetben bármiféle módon is megakadályozza a NATO jogát a kollektív védelemre, érkezzék a fenyegetés bármely irányból is. S jól is nézne ki, ha hazánk nem fontolná meg a szövetségesi kérés teljesítését. A moszkvai felháborodást ezúttal is célszerűbb az orosz–amerikai hatalmi játszma kereteibe illeszteni, egyfajta pótcselekvésként, illetve burkolt, nem is annyira Budapestre címzett üzenetként felfogni. Nem nehéz észrevenni ugyanis, hogy a (katonailag) két nagyhatalom között az utóbbi időszakban, a koszovói válság és a pénzmosási botrányok következményeként is alaposan megcsappant a politikai bizalom, s ez egy újabb fegyverkezési verseny kiváltója is lehet. Az amerikai törvényhozó és végrehajtó hatalom álláspontja nem esik ugyan teljesen egybe – ezt mutatja az atomrobbantások teljes tilalmát kimondó szerződés elvetése –, ám látható, hogy Washington a korábbinál markánsabb védelmi politikára készül. Ennek egyik nyilvánvaló jele az 1972-es, úgynevezett ABM-szerződést megkerülő nemzeti rakétavédelmi program egyre határozottabb erőltetése akkor, amikor sokan úgy gondolhatják: a csecsen háborúra összpontosító s a külföldi hitelekre előbb-utóbb mindenképpen rászoruló Oroszország érveit könnyebben lehet talán leszerelni. Főképp, ha még a mézesmadzagot is elhúzzák majd Moszkva előtt. Orosz részről hivatalosan mereven ellenzik és elutasítják az amerikai terveket, és Jelcin elnök „komoly következményeket” helyezett kilátásba Clintonhoz intézett minapi üzenetében. Meglehet ugyanakkor, hogy a színfalak mögött Moszkvában még tapsolnak is Washingtonnak, hiszen feltámadhat romjaiból a korábban már-már temetett hadiipari komplexum és igazolva láthatják az új védelmistratégia-koncepciót, amely kimondatlanul is potenciális veszélyforrásként számol az Egyesült Államokkal. S az sem lehet teljesen véletlen, hogy az amerikai rakéták ellen hangosan ágáló orosz katonai lobbi egy kazakisztáni terepen szerdán kipróbálta saját, hasonló rakétáit...