Elvileg talán, gyakorlatilag...

Mezei Balázs A nemzeti szabadelvűség talaja és a kiegyezés című cikkében (Napi Magyarország, 1999. november 4.) felveti annak a lehetőségét, hogy a két magyarországi liberális pártnak, a Fidesznek és az SZDSZ-nek újra közelednie kellene egymáshoz.Jómagam is fontos kérdésnek tartom a két párt viszonyának alakulását a magyar párttagoltság, a magyar pártverseny, sőt a demokratikus viszonyok arculatformálása szempontjából. Érdemes tehát közelebbről megvizsgálni, hogy vajon a szerző elképzelésének mennyi a realitása.Először is: milyen fontos érv vagy érvek szólhatnak 1999 őszén amellett, hogy a két liberális indíttatású párt többéves – 1993/94 óta tartó – „hideg-háború” után normalizálja a kapcsolatait, túl azon az evidens megállapításon, hogy a liberális pártok elvileg egymás „természetes szövetségesei” kellene hogy legyenek? Nos, e tekintetben a párttagoltság, a pártverseny egészének logikáját kell alapul venni, hiszen a politológiai elemzés szempontjából az esetleges szubjektív politikai szándékoknak legfeljebb csak üzenetértéke lehet. Csak akkor érdemes a két párt közeledésének kérdését egyáltalán felvetni, ha e közeledés átfogó, az ország szempontjából eminens érdekeket szolgálhat, mint például elősegítheti a pártverseny egészségesebbé, kezelhetőbbé, termékenyebbé válását, illetve a parlamenti demokrácia stabilizálódását, a demokratikus politikai kultúra kialakulását.E tekintetben azt hangsúlyozom, hogy elvileg teljesen indokoltan lehet érvelni a Fidesz és az SZDSZ közeledése mellett. A magyarázat a több évtizedes múltra visszatekintő demokráciák tapasztalataiban rejlik. Megállapítható, hogy csak olyan országokban működött-működik igazán jól az erős liberális centrumot nélkülöző, két pártra vagy tágabban két nagy politikai pártra, tömbre épülő párttagoltság, ahol a politikai konfliktusok természete pragmatikus, gyakorlatias jellegű, ahol az erős ideológiai, világnézeti kulturális törésvonalak háttérbe szorultak, feloldódtak. (Ezek jellegzetesen az angolszász demokráciák.) Azokban az országokban viszont – miként Magyarországon is -, ahol a politikai és párteliteket mély ideológiai, nemzeti különbségek határolják el, s ahol még a pragmatikus kérdések (mint adózás, szociálpolitika, munkanélküliség elleni küzdelem, nyugdíjazás stb.) is világnézeti ellentétekké avanzsálódnak és hihetetlen erejű indulatokat keltenek, a tiszta kétpólusosság nem vált igazán működőképessé. Franciaországtól kezdve a Benelux államokon át Spanyolországig, Olaszországig a többpólusos pártrendszer a jellemző, amelyben a liberális pártok gyakran összekötő kapcsot jelentenek a bal- és jobboldal között, de legalábbis közvetítő szerepet töltenek be.Mert miről is van szó? Arról, hogy ha a hipererős identitású politikai csoportokat – idő előtt – próbálnánk két politikai tömbbé tömöríteni, e két tömböt igen gyorsan szétvernék a belső ellentétek, másfelől a két ideologikus-világnézeti tömb viszonya a szellemi polgárháborús állapotokig fajulhatna. Ideologikusan erősen megosztott országokban szerencsésebb, ha a különféle irányzatok – például a liberális pártok – megmaradhatnak külön szervezeti keretek között, mert így sokkal több erejük van az ellentétek normális mederben tartására, mintha az ellentétek a mélyben forronganának.Mindebből számomra a következő adódik: az elképzelhető, hogy két meghatározó erejű pártra, vélhetően az MSZP-re és a Fideszre alapozódjon a pártrendszerünk, de az kevésbé lenne szerencsés, ha a többi politikai irányzat „egy az egyben” besorolódna e két párt berkeibe. Két főpártrendszer, de nem kétpártrendszer – a kettő között lényeges különbség van.Egészen konkrétan a Fidesz és az SZDSZ esetleges közeledése a politikai centrum táján elvileg egészséges hatással lehetne a magyar politikai tagoltságra. Két nyomós okból is. Egyfelől ugyanis a liberális alapú közeledés kétségtelenül jó hatással lenne a politikai közhangulatra, enyhítené a szellemi polgárháborús állapotokat, hiszen az egyik, leginkább elmérgesült viszony e két párt elitje között tapasztalható. Másfelől mindez a jelenleginél sokkal nagyobb mozgásteret adna a koalíciókötési, szövetségkeresési stratégiáknak, s nem kényszerítené bele a pártokat részleges kényszermegoldásokba. A liberális közeledés ugyanis lehetővé tenné, hogy az SZDSZ mint liberális párt a centrum táján kellő rugalmassággal mozoghatna balra vagy jobbra, a nemzetdemokratizálódó az MSZP és a Fidesz irányában.Mindez persze az SZDSZ magánügye is lehetne, de kétségtelen, hogy egy olyan liberális, centrum közeli párt – még ha inkább baloldali is, amelyik koa-lícióképes a bal- és jobboldal számára egyaránt – termékeny hatással lehetne a magyar politikai életre. Hadd éljek egy példával: a skandináv liberális pártok általában baloldali jellegűek, mégis, gyakran csatlakoznak a jobboldali koalícióhoz és pártszövetségekhez annak érdekében, hogy a hagyományosan erős balközép, szociáldemokrata pártokkal szemben hatékony ellensúly képződjön a jobboldalon. Nos, az utóbbi „gesztust” még nem volt képes megtenni az SZDSZ, de ahogy mondani szokták, jobb későn, mint soha.Vagyis, ha olyan liberális kispárt a centrumban – mint például a német FDP -, amelyik hol balra, hol jobbra tájékozódik, egyszerre segíthetné az utódpárti hatalomkoncentráció megtörését, valamint egy modern jobbközép politikai irányvonal kialakulását.Eddig tehát az elvi megfontolások sora, melyek mindegyike a két párt közeledéséért „kiált”. Sajnos azonban régi tapasztalat, hogy az elvi megfontolások és a hús-vér politika gyakorlati feltételei között nagyon sokszor gigantikus mértékű különbségek vannak. Félek attól, hogy ebben az esetben is ez a helyzet áll fenn: az elvileg indokolható és helyeselhető Fidesz-SZDSZ közeledés gyakorlati kivitelezhetősége enyhén szólva is kérdéses, durvábban fogalmazva elképzelhetetlen.Két okból is.Egyfelől nem lehet figyelmen kívül hagyni a két párt elitje között fennálló igen jelentős gyűlöletpotenciált. Ne feledjük: az azonos kérdésekben, témákban egymástól homlokegyenest eltérő nézeteket képviselő személyek sokkal jobban eltávolodnak, sokkal jobban undorodnak egymástól, mint az egyébként egészen eltérő témákra figyelő emberek. Amíg Magyar Bálint, Demszky Gábor, Orbán Viktor, Kövér László és még jó néhány név fémjelzi a két párt vezetését, addig senki se álmodozzon – bármennyire is szép elvi alapokon álmodozni – a liberális együttműködésről. Márpedig, higgyék el, a jelenlegi meghatározó figurák még sokáig azok maradnak a két pártban – arról nem is beszélve, hogy például az SZDSZ-es Új Generáció-szerű fiatal politikusok kezdeményezése el-eddig kevés biztató, újszerű, toleráns politikai attitűdöt mutat fel.A másik ok legalább ilyen nyomós. Arról van szó, hogy már lezajlott valami, ami aligha visszafordítható, mégpedig hogy az SZDSZ 1994 és 1998/99 között középpártból kispárttá vált. Ez tény, s ezt a Fidesz is figyelembe veszi akkor, amikor arról gondolkodik, hogy kire számíthatna szövetségesként a 2002-es választásokon. Az SZDSZ-hez való esetleges közeledés csak egy rendkívül szűk szavazói többletet jelenthetne a Fidesz számára, míg a másik oldalon azt kellene figyelembe vennie, hogy a kisgazdapárt és az MDF szavazói bázisa aligha tolerálná az SZDSZ-szel való „kokettálást” – nem beszélve az SZDSZ-t „liberálisbolsinak” tartó két párt elitjéről. Lehetne egy liberális pólus politikai győzelmében hinni 2002-ben, amikor az SZDSZ a 4-8 százalékos szimpátiaszinten mozog a kérdezettek körében? Magyarul: amiről még 1994-ben álmodozhatott a Fidesz, azaz a liberális sikerről, vajon 1999 végén átgondolásra érdemes-e? Ez nyilván pragmatikus politikai megfontolás, de a politikában a pártok a hatalomra törnek, s e törekvésükhöz keresnek megfelelő partnereket.Egyszóval, elvi indokokat találnék rá, de mégis szkeptikus vagyok a Fidesz és az SZDSZ esetleges „kibékülését” illetően. De sebaj: Hollandiában és Dániában sem túl jó a két liberális viszonya, a „szekér” mégis halad valahogyan. Mi is bízzunk a jó öreg szekérben.A szerző politológus(MTA Politikai Tudományok Intézete)