Pártérdekvédők

A tavalyi, kudarcba fulladt, kierőszakolt vasutassztrájk mérhetetlen erkölcsi és gazdasági károkat okozott a vasutasoknak a lakosság érdektelensége, a vasutasok egy részének sztrájkellenessége, és nem utolsósorban a MÁV nagyhatású humanista személyiségének, Sipos István vezérigazgatónak tragikus halála miatt.A Gaskó István által vezetett Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezete (VDSZ) irreális bérköveteléseivel a Bokros-csomag által előidézett életszínvonal-romlást akarta számonkérni, elverni a port az új polgári koalíciós kormányon. A nyilvánvalóan napi politikai érdekek által mozgatott szakszervezetisek nemcsak a MÁV vezetésének reális bérajánlatának visszautasítása miatt buktak meg, hanem a mozdonyvezetők szakszervezetének (MOSZ) és a Vasutasok Szakszervezetének (VSZ) reálisan gondolkodó érdekvédelmi politikája miatt is. Azaz a szakszervezetisek fele akkor még tudta, hogy a már kialkudott 16 százalékos béremelés elérhető, tehát teljesen felesleges sztrájkkal több százmillió forintos kárt okozni a vasútnak. A nagymúltú MÁV anyagi gondjai, veszteségei egyébként nem mai keletűek. Több évtizedre nyúlnak viszsza. Arra az időre, amikor az egypárti gazdasági irányítás alatt a piaci viszonyok lebecsülése, a pénzek testvéri országokba való szétszórása miatt elmaradt a vasút műszaki fejlesztése, az ésszerűsítés. Ma ugyanaz játszódik le, mint az elmúlt időszakokban. Az állami támogatásra is szoruló MÁV a vasút viszszafejlesztésének hogyanjával bajlódik, és mindössze 8,5 százalékos béremelést tudna támogatni. A szakszervezetisek viszont 14 százalékos béremelést követelnek, ami azzal a veszéllyel is jár, hogy ha a mai kilencórás vasutassztrájk valóra válik, az ezt követő pénzügyi veszteségek miatt a 8,5 százalékos béremelés is elmarad. Sőt, az 56 ezer vasutas sorsa, biztonságos munkahelye is veszélybe kerül. A vasutas szakszervezeti funkcionáriusok persze egymást most nem vádolják az alacsony béremelésért, holott világos, hogy a tavaly kierőltetett felemás sztrájk több mint 500 millió forint kárt okozott a vasútnak. Valójában itt kellene keresni az elmaradó, méltó fizetésemelést.De kik is valójában ezek a szakszervezetisek? Tevékenységük milyen érdeket szolgál? Szoci-szakik, így is lehetne őket nevezni, a régi pártállami nómenk-latúra utolsó védőbástyái. Ezek a szakszervezetek ma is úgy működnek, mint a valamikori pártsejtek. Vezető funkcionáriusai ma is döntő többségükben a szocialista párt tagjai, országgyűlési képviselői, vagy közel állnak a párthoz. Sándor László, az MSZOSZ elnöke, Paszternák László, a vasasszakszervezet volt elnöke, Bársony András, a nyomdász szakszervezet elnöke, mind MSZP-s képviselők. Schalkhammer Antal is szocialista, harcos elnöke a Bánya- és Energiaipari Szakszervezetnek, akár csak Sáling József, aki a kereskedelemben dolgozó szakszervezetiseknek főnöke.Hosszú a sor. Mai kifejezéssel élve a baloldal lenyúlta a szakszervezetet, és bár vezetőik kőkemény kapitalisták, vörösszekfűs színekben az érdekvédők pózában tetszelegnek. Mert ugye azt tudni kell, hogy ezek az emberek vagyonosak, egyesek nagyon gazdagok, nemcsak felügyelőbizottságok, igazgatótanácsok elnökei, vezetői, tagjai, de gyárak, bányák, földek, bevásárlócentrumok tulajdonosai. Jó néhányan részesedtek az 500 milliárdos szakszervezeti vagyon átmentéséből. A szocialista szív, az MSZMP-s eredet persze régi keletű. Gondoljunk csak a nagy SZOT-osokra, a Gáspár Sándor-féle szakszervezetek országos tanácsára, amiből kinőtt Nagy Sándor és Kósáné Kovács Magda, Szöllősiné és Csehák Judit, a szintén szakszervezeti titkárból lett exminiszter és szocialista egészségügyes. De ide sorolhatjuk nyugodtan Cser Ágnes főpénztárnokot is, aki fordított utat bejárva csak most lett szakszervező, de egyértelmű, hová húz a szíve. Egyszer maguknak a szakszervezeti tagoknak is számot kellene vetniük azzal, hogy milyen szakszervezetnek a tagjai, és azokat kik vezetik. Számot kellene vetni azzal is, hogy a sztrájkfelhívásaikkal ezek a funkcionáriusok kiknek az érdekeit képviselik. A dolgozókét-e vagy pártjuk, netán a sajátjukat?Nem lenne szabad elfeledni, hogy a Horn-kormány alatti szekszárdi húsosok jogos harcát, bérköveteléseit az MSZOSZ akkori vezetése nem támogatta, sőt cserbenhagyta őket. Nem volt véletlen, mivel ezek a vezető szakszervezetisek a hatalom haszonélvezői és résztvevői, a rablóprivatizáció csendes eltussolói voltak.Így elképzelhető, hogy a sztrájkok, az olykor jogos bérkövetelések mögött nem dolgozói érdekvédelem húzódik, hanem pártérdekvédelem, az elégedetlenség szítása a politikai hatalom újbóli visszaszerzéséért!