A kávéház kultusza a magyar irodalomban

Olyan világról készülök írni, amelyet csak hírből ismerek: a budapesti kávéházak világáról. Olyan kultúráról, amelyet legendák öveznek. Ezért is fogalmaztam bele a címébe a kultusz szót; a kávéháznak évtizedeken át kultusza volt, a kávéházi létnek rituáléja, s a helyszín gyakorta szereplőjévé vált maguknak az irodalmi műveknek is – nem beszélve jellegzetes figuráiról. Másrészt azonban kultusz övezi magát a korszakot is, amelyet akár a kávéházak korának is nevezhetnénk, és ez érthető is: a századvégtől egészen a második világégésig olyan szellemi tőkét halmozott fel a magyar értelmiség, amelynek elherdálása, úgy hiszem, csak az ország anyagi és morális tönkretételével mérhető össze.Ám ez a kultikus viszony a közeli vagy távoli magyar kultúra mégoly fontos, sőt kitüntetett helyszínéhez némi arányosításra szorul. Mert bár kétségtelenül igaz, hogy az irodalom elszakíthatatlan szálakkal kötődött a kávéházakhoz – olyannyira, hogy „minden írónak megvolt a maga kávéháza, és minden kávéháznak a maga írója”, Harmath Juditot idézve A vendéglátás emlékeiből -, az is igaz, hogy az irodalmi élet színterei közül a kávéház csupán az egyik volt, ha talán a legfontosabb is. Nem feledkezhetünk meg a vendéglőkről és kiskocsmákról, a színházakról és kabarékról, a lapszerkesztőségekről és könyvkiadókról, az egyesületekről és szalonokról sem.Másfelől nézve a kávéházak korántsem csupán az irodalmi élet helyszínei voltak. Szinte minden értelmiségi, művész- vagy iparosréteg otthonosan érezte magát bennük, olyannyira, hogy a kávéházak – mint látni fogjuk – gyakorta „szakosodtak”, illetve egy-egy fontosabb kávéházban a társadalom különböző csoportjai egyaránt helyet foglaltak. Még az is előfordult, hogy ugyanaz a helyszín a nap különböző szakaszaiban más és más funkciót töltött be, s csupán egy-egy időszakban a klasszikus értelemben vett kávéházi szerepet.Végezetül az is tisztázásra szorul, hogy az irodalmi kávéház rangjára nem tarthatott igényt mindegyik kávéház, még ha törzshelyéül szolgált is íróknak vagy írótársaságoknak. S nem csupán azért, mert a törzshely maga is változott, mi több, az íróknak esetenként két-három törzshelyük volt; s még csak azért sem, mert napra nap nagy volt a vándorlás a kávéházak között – hanem elsősorban azért, mert (ismét Harmath Juditot idézve) „ezt a kitüntető címet csak azok az üzletek érdemlik meg, ahol egy lap szerkesztősége dolgozott, illetve amelyek az irodalmi élet jelentős képviselőinek huzamosabb időn át rendszeres találkozóhelyei voltak”. A több száz (hiszen a századfordulón mintegy ötszáz működött Budapesten), illetve sok tucatnyi kávéház közül e státus alig több mint fél tucatot illet meg. Ez az írás elsősorban róluk fog szólni.Az előzményekA kávéivás szokása természetesen a török időkben honosodott meg hazánkban, s eredeti szóalakja „káhvé háne” volt. Mai, illetve ahhoz hasonlatos formájában Mikes Kelemen használja először (káféház alakban). A magyar történelemhez szervesen kötődő első kávéház a Három Oszlop volt – a mai Deák Ferenc utcában -, s hírnevét onnan nyerte, hogy benne gyülekeztek a Martinovics-féle összeesküvés tagjai.A Filozófushoz (Philosophushoz) címzett kávéházat – amely a mai Papnevelde utcában üzemelt – 1780-ban alapították, és a források szerint diákok és írók látogatták. Ez volt a legkorábbi hely, amelyet rokoníthatunk az irodalmi kávéház közkeletű fogalmával.Ha létezik kultikus szellemi tér, a Pilvax kávéházat minden bizonnyal ilyennek tartjuk. Oly tisztelet övezi, amely csak a New Yorkéhoz fogható. Privorszki Ferenc, a legendás pesti kávés alapítja 1838-ban, Café Rennaisance néven. Már ekkor is „közszereplő” – költők, jurátusok, diákok, művészek látogatják. Vachot Imre írja A Jurátus Kávéházban: (Privorszki) „udvarias, szíves s nem szolgai lelkű magyar ember, a fiatalság bizalmasan társalog s játszik vele. Bezerédy, Deák Ferenc, Eötvös, Kossuth, Klauzál stb. derék hazánkfiai arcképeit függeszté a falra.” Tőle Pilvax Károly vette át, de a kávéház arculatán nem változtatott, ellenkezőleg: bővítette szolgáltatásait. „E terjedelmes kávéházi teremben a legolvasottabb magyar s német hírlapok nagy választékban lelhetők; van benne négy jeles tekeasztal, s nem hibázik semmi sem, mi a jó mulató társaság örömét emeli. Azon vendég urakat, kik levélbeli ügyeikben címemet használni akarják, a legpontosabb átvételről biztosítom” – írja az Úri utcai kávéházról szóló Jelentésében.A Pilvaxot elsősorban a reformpárti fiatalok látogatták. A francia forradalom szelleme kísértett; a falakon immár a Bastille, Marat, Robespierre képe függött, s a közvélemény asztala toborzott maga köré társaságot. Petőfi, Jókai, Degré Alajos – és az 1846 tavaszán megalakult Tízek Társasága (rajtuk kívül: Pálffy Albert, Pákh Albert, Obernyik Károly, Bérczy Károly, Tompa Mihály, Kerényi Frigyes és Lisznyai Kálmán) neve fémjelzi a hely szellemét.Köztudott, hogy 1848. március 14-én a pozsonyi ifjúság küldötte itt, a Pilvax biliárdasztalán állva adja hírül, hogy Bécsben kitört a forradalom. S itt hozzák nyilvánosságra a tizenkét pontot, és Petőfi itt olvassa föl először a Nemzeti dalt. „Ebben a kis kávéházban talált hangot először a nemzeti eszme, ami újjászülte az országot. Soha dicsőségesebb múltra nem tekinthet vissza ilyen helyiség” – olvasom ismét a már idézett szerzőt, s ha árnyaltabb is a nézetem e tárgyban, megnyugvással tölt el, hogy a Gundel- Harmath szerzőpáros kötete 1979-ben jelent meg először.A Pilvax további sorsa már csak járulékos adat: előbb Forradalmi Csarnok (Szabadság Csarnoka, Népharag Háza, Lázadás Iskolája) lesz belőle, majd Café Herrengasse néven születik (korántsem!) újjá, hogy végül Schőja kávéházként csapjon le rá a városrendezés nyaktilója 1911-ben. Nevét a kegyelet menti át a jelenbe; a Pilvax közben a húszas évek elejétől üzemel egy hasonló nevű étterem. Privorszkiról elfeledkezett az utókor; a csődbe jutott üzletember végtére szegényházban halt meg, miután a Duna-korzón nyitott pompás kávéháza fölemésztette minden vagyonát.Az elődökhöz még három kávéház tartozik: a Korona, a Kávéforrás és a Kammon. Esetükben – mint majd utóbb is látni való lesz – az idő- s szerepbéli átfedéseket lehetetlen elkerülni.A Koronát – amely a mai Váci utca 14. szám alatt működött – 1783-ban nyitotta meg Tuschl Sebestyén, de mert nem tudta fizetni a bérleti díjat, a háztulajdonos, Neumayer parókakészítő mester rövid úton kiakolbólította. Más források szerint a cégalapítás Heussler György nevéhez kötődik, ám e dilemma eltörpül a kávéház csaknem százhúsz esztendős karrierjének üzleti s szellemi súlya mellett. Az eddig tárgyalt helyszínekkel ellentétben s megelőlegezvén a klasszikusok némelyikét, a Korona már a kezdet kezdetétől fogva kitűnt fényűző kivitelével, otthonos s mégis elegáns berendezésével.Mindazonáltal sokáig csak kereskedők és ügynökök tanyája volt, s ha övezte is történelmi aura, az csupán legendákból táplálkozott (III. Napóleon biliárdcsatája egy Rékássi nevű jurátussal, Károly herceg menekvése a rá fenekedő merénylők elől). De az önkényuralom idején s legkivált utána a Korona politikai szerepet is játszott. Singer-Somossy Károly tulajdonlása idején már nyíltan vállalta „a nemzetiszín zászlót”, amely a szabadságharc leverése utáni első országgyűlést köszöntötte. A kiegyezés után Somossy kávéházában, amelyet tüntetőleg kivilágított, nyíltan gyülekeztek az eladdig kiskocsmákban megbújó írótársaságok.A kávéház rendszeres látogatói közül elsőként Gozsdu Eleket kell említeni. Másodjára Mikszáth Kálmánt. Hozzájuk csatlakozott Kiss József, Vajda János, Ambrus Zoltán, Teleki Sándor, majd a művészek: Feszty Árpád, Mednyánszky László, Mészöly Dezső és még sokan mások. Ha valaki tudatában van annak, hogy a századvég mekkora jelentőséggel bírt a magyar irodalom, egyáltalán: a közgondolkodás genezisében, annak e lajstrom csaknem ugyanazt jelenti, mint az „ezüstkor” majdani nagyjaié. S ha még azt is elképzeljük, miféle diskurzusok, szellemi párbajok zajlottak a Korona asztalai mellett, máris a Centrál, a New York vagy a Japán világába plántálhatjuk át magunkat.A Koronát 1875-től Harkai Mór vezette, egészen 1910-ig, amikor is az épületet lebontották.A Kávéforrást később alapították, és korábban zárták be, mint a Koronát. Mégis az egyike volt azon kávéházaknak, amelyek – úgymond – iskolát teremtettek. A francia Legrand által jegyzett, később Kammer Jenő tulajdonába került kávéház sokáig csupán a „legszolidabb s legjobb hírnévnek örvendő kávéházak” sorát gyarapította, „ahol – Rákosi Jenő visszaemlékezései szerint – mindenkinek megvolt a csibukja, melyet a pincér megtöltve helyezett mindenkinek a kávéja, teája mellé, s ahol beszélgettünk, tréfáltunk, vitatkoztunk, egymásnak örültünk és közben biliárdoztunk”.Noha a karaktere nem változott meg az 1877 táján bekövetkezett megszűnéséig, nem ettől vált „előfutárrá”. Hanem azért, mert a Kávéforrás volt az első olyan kávéház, ahol lapot szerkesztettek. Előbb a Bolond Miksát, majd pedig az Ágai Adolf által jegyzett, korszakokon átívelő Borsszem Jankót. 1877 táján egy bank szorította ki helyéről az akkor már Kammerék nélkül üzemelő Kávéforrást.Megint más okból volt jelentős kávéház a Kammon. Ez a Cammoni Flórián vezette vendéglátóhely (amely 1852-ben a mai Kossuth Lajos utca 3. szám alatti, egykori Landerer- és Heckenast-nyomda épületébe költözött) kezdetben ugyanazt a szerepet töltötte be, mint korabeli társai közül sokan: diáktanya volt, és bohém, bár kifejezetten szolid találkahely (különlegessége a fagylalt és a puncs). A kiegyezés után szerepe fölértékelődött; ellenzéki írók, politikusok, művészek és jogászok kávéháza lett. De még ez sem tette volna különlegesé, ha meg nem teremtődik benne a későbbi kávéházi kultúra korai hagyománya: a sokszínűség.A Kammonban ugyanis – holott „nem hivalkodott márvánnyal és réz intarziákkal, de még parkettával sem, több generáció üldögélt és érezte jól magát”. S tovább: a Kammon volt valójában az első, ahol ugyanazon térben fért meg egymással képzőművész és író, újságíró és természettudós. Ez volt tehát az előképe mindennek, amitől a kávéház mint „műfaj” majdan híressé lesz, egyszersmind gyűjteménye mindannak, amit a kávéházak eladdig külön-külön képviseltek a születőben lévő polgári kultúrában. „Látogatóinak színvonala magas” – írja Rákosi Viktor a Kammon Kávéházról, és ehhez nincs mit hozzátenni. A század fordulóján készen áll a magyar kultúra arra, hogy kiterjessze terrénumát, és beteljesítse hivatását – s ehhez még sokáig a kávéház ad teret, kínál terepet. Szimbolikus a dátum: a Kammon Kávéház 1900-ban szűnik meg működni.A hőskorA kávéházak fölemelkedését ugyanaz okozta, ami később sokuknak veszte lett – a ritka forint helyetti szapora fillér üzletpolitikája. A kávéház, láttuk, demokratikus intézmény volt, hogy azt ne mondjam: a demokrácia megtestesítője. Mert bár a társaság, az eszmei közösségek és a köztük dúló elvi viták, szellemi ütközetek, valamint a nyílt színen végzett alkotói-szerkesztői munka olyan közeget teremtettek, amelyről ma már – kutathatjuk a nyomait napestig – képzeteink sem igen lehetnek, mégsem csupán ez teljesítette ki a karakterét. Hanem az, hogy ebből a világból nem rekesztődhetett ki senki pusztán azért, mert a szolgáltatásait nem tudta volna igénybe venni. A legendák is talán ebben a metszetben a legélénkebbek. Kiflikről szólnak és tejeskávékról, gondosan jegyzett hitelekről és áthúzott számolócédulákról, „főúri” plajbászokról és kutyanyelvre írott versekről. „A te kávésibriked nem nagyobb, mint a szomszédé” – írja az Esti Újság 1899-ben, éppen akkoriban, amikor mind több üzlet került végveszélybe.Szabó Ervin írja: „A kávéház az egyetlen nagyszabású kultúrintézménye Budapestnek. Két-három hatosért: egyenletesen fűtött, jól világított, kényelmesen berendezett helyiségben találkozhatom a barátaimmal, olvashatom a lapokat, külföldi folyóiratokat, a Pallas Lexikont és a helységnévtárat és a címtárat, telefonálhatok tizenötször is.”Ilyen intézménye nem maradt, s nem teremtődött a magyar kultúrának. Olyan, ahol a pénz, ha volt, jó volt, ha nem volt, hát nem volt – tőle függetlenül is működött a „rendszer”. Ráadásul úgy, hogy a szellemin kívüli egyéb összetartozást nem imitálta: nem hamisította meg a társadalom valóságos viszonyait. Erre ez a kultúra nem is tartott igényt; nem alázta meg magát azzal, hogy a falakon belül olyan világot teremt, amely az ajtón túl már arcul csapja a kilépőt. Nem véletlen, hogy a kávéházba nem jártak el azok, akik a kultúra és a hierarchia viszonyáról másként vélekedtek, s aszerint is éltek.Azok az intézmények, amelyekről ebben a fejezetben fogok írni, már valóban közel vannak hozzánk. Magukon viselik a kávéházak mindazon tulajdonságait, amelyekről eleddig szó volt, de már a hanyatlás korát is előrevetítik; az üzleti szellem betüremkedik – valójában érthető okokból – a falak közé. „Üzlet! Úgy hangzik ez a szó, mint a trombitaharsogás. Sivár, jajgató, kétségbeesett, elégedetlen és csőd szélén álló város ez” – írja Krúdy 1917-ben. Az egykori „káhvé háné” kései utódai mégis kitartanak egészen a háború végéig, és kitartottak az írók is mellettük.Rövid lajstromukat a Centrállal kezdem, amelyet – a mai Károlyi Mihály utca 9. számú ház földszintjén – Seemann kávés alapított 1885-ben a veje részére. Tőle Grüneck vette át, majd Mészáros Győző, Grüneck veje. A Centrál kisvártatva valódi szellemi műhely lett, annak minden összetevőjével. Kiss József és írótársai itt szerkesztették a korszak legfontosabb irodalmi folyóiratát, a Nyugat elődjét; A Hét a századforduló szellemiségének hiteles képviselője volt.A Nyugat köre is itt talált először otthonra, s bár utóbb a törzsasztal átköltözött a később megnyílt, számos más funkciót is betöltő New Yorkba, sokan továbbra is a Centrálba vonultak vissza írni. Közismert, hogy Karinthy agyában „itt indultak el a vonatok”, de az már kevésbé, hogy Szabó Lőrinc verseinek többsége is „a csempézett konyhahelyiséggel szemben” született.Babits a Halálfiaiban idézi föl – Siena néven – a kávéházat („a régi Pest egy épen maradt darabja volt”), Szabó Lőrinc pedig a Tücsökzenében önálló fejezetet szentel neki:„A Centrál, modern akadémia, / pezsgett, forrt. A költők törzsasztala / rég befogadott. Zsiga bácsi, Tóth, / Schöpflin, Király György, Trostler s aki volt / tudós és író, öt és nyolc között / mind odagyűlt. Vers-börze működött, / és lexikongyár.”A Vers és valóságban – ebben a méltatlanul mellőzött, a világirodalomban is páratlan összegzésben, ahol minden megjelent költeményéhez értelmező jegyzeteket fűz – ez olvasható: „A Centrál Kávéház modern irodalmi központ volt és maradt még 25 évig. Eszembe jut, hogy első pesti utazásom során Czellár mutatta az ablakon át a Babits-asztalt: attól kezdve úgy sóvárogtam oda, ahogy a Nyugat szerkesztőségébe bejutni. Itt (a versben – M. E.) a kommün után újra meginduló szellemi és kiadói élet kavargása ábrázolódik.” Idézzünk föl néhányat a törzsvendégek közül: Ambrus Zoltán, Gellért Oszkár, Heltai Jenő, Gyergyai Albert, Molnár Ferenc, Kosztolányi Dezső, Osvát Ernő, Szabó Dezső, Tersánszky, Móricz, Tóth Árpád. És talán nem ártana k