Asterix, a magyar

S okakkal ellentétben én nem modern nevelést kaptam. Igaz, konzervatívat sem. Őszintén szólva alig is tudnám definiálni, miféle magasabb elvek égboltozata alatt formálgatták bimbózó személyiségemet apámék – és Rákosliget népe. Csak arra emlékszem, hogy viszonylag sokat olvastam, s hogy ebben anyám hatása volt az erősebb: több Zolát, már gyermekfejjel, mint útleírást, és több, sokkal több indiánregényt meg Rejtőt, mint például képregényt – azt ugyanis egyáltalán nem olvastam. Csudálkoztak is rajta a gimiben az osztálytársaim, legkivált az a néhány nyugatos egyed, akik disszidens elszármazottaiktól küldött asterixes meg casparos füzetekkel kérkedtek, bár jobbára csak a rajzokat nézegették; franciául nem tudott senki. Nem úgy, mint atyám. Kölcsön is kértem egy példányt, arra számítva, hogy majd lefordítja, és én király leszek, midőn a nagyszünetben fölhomályosítom a gittegyletet a sztori menetéről.Ez sem jött be, mint annyi más. „Se füle, se farka, kisfiam” – mondta a bölcs öreg (fiatalabb volt, mint én most), és legott elhárította a megbízást. Így aztán műveletlen maradtam a képregényeket illetően, s ezen még az sem enyhített, hogy a Fülesből azért próbáltam pótolni valamicskét. (De mit tesz Isten, a Zórád Ernő-Nemere István páros által jegyzett folytatásos kém- és bűnügyi regények sem tudtak a műfaj elkötelezett hívévé tenni. Valami P. Howard-adaptációra is emlékszem, de mivel a bratyómnak megvolt a teljes széria, és én is kívülről tudtam az összes textust, a lúgozott változat nem izgatott.)De miért is ásom elő múltban rekedt emlékeimet? Nos, korántsem azért, hogy velőtrázó csatakiáltással nekirontsak a képregénynek, minden egyes sújtással levervén egyet-egyet eme irodalmat elsilányító civilizációs métely bacilusgazdái közül. Ellenkezőleg: azon töprengek, vajon miért nincsenek magyar képregényhősök? Az Asterixnek, az Arthur-legendáriumnak, a jólelkű kísértetnek és a többi, milliószor s millió példányban újra meg újra elővarázsolt, mindig új kalandba bonyolódó meseszerű alakoknak vajon nincsenek magyar változatai? S miért nincsenek, ha vannak?A képregény legyen csak emlékeztető! A kérdés valójában ez: miért nem váltak a magyar kultúra szerves részévé történelmi és egyéb, jellemteli mesehősök? Mert bár – néhány alkotónak köszönhetően – elkészült egy-egy kiváló meseadaptáció, a hősök (jobb szó híján) benne ragadtak abban az egyetlen változatban – s ráadásul azok forgalmazása is rendszertelen. De még innen szemlélve is szegényes a kínálat. Nem készült sem animációs, sem bábfilm a Csongor és Tündéből, a Bolond Istókból, az Ábelből, a Kököjszi és Bobojszából, nem beszélve arról, hogy Réber László zseniális rajzai nyomán egész sorozatot lehetett volna rendezni a Négyszögletű kerek erdő történetei nyomán. És akkor hol van még a magyar mondakincs, az Attila-legendárium, a magyar középkor hihetetlenül gazdag elbeszélésirodalma, a kuruc kor mesevilága, a szabadságharc népmesei ihletésű történetei.Van Ludas Matyi, János vitéz, Vuk és Süsü, de azt az esélyt sem használta ki a magyar filmművészet animációs ága, hogy például Fekete István regényei segítségével az antropomorfizált természet szinte teljes világát bemutathatta volna; a Vuk sikere pedig szinte predesztinálta rá. És volt a Mátyás király meg a Magyar népmesék sorozat – de abbamaradt mindkettő, ki tudja, miért, kinek miféle szándéka szerint. Volt Futrinka utca (gyermekkoromban „rongyosra néztük” a képernyőt Mártiéknál, az orvos lányánál; nekik volt egyedül televíziójuk az utcában), s ha mára megöregedett is kicsit, „Futrinka utcák” ma is vannak, s írók is akadnának a folytatáshoz. De még közelibb a Mézga család és Doktor Bubó többször újrakezdett meseszériája – mindkettő fölelevenítésre, újragondolásra, folytatásra vár, hiszen olyan tartalmakat hordoztak, amelyek ma időszerűbbek, mint a maguk idejében voltak.R áadásul sorozatok voltak. Márpedig a mese lényege kettős: részint abban az archaikus rétegben szólal (jelenik) meg, amely kulturálisan is, biológiailag is mélyen rögzült, s szinte az ösztön szintjén hat – másfelől igényli a rendszerességet, az állandó megszólalást, megjelenést. Ez a kettősség a titka az esti, gyerekágy melletti mesélésnek ugyanúgy, mint a másként befogadott – rádióból, televízióból, kazettáról, diafilmről (!) – sugárzó történeteknek. E kettős tulajdonsága révén a mese hihetetlenül fontos kulturális szereplő: az általa közvetített kultúra a szellemiség, az identitástudat formálásának egyik leghatékonyabb eszköze. Annál érthetetlenebb, miért mond le róla a magyar média.Vagy mégsem mond le, csupán az alkotás helyett a vásárlást választja? Hiszen zsúfolásig tele a képernyő meseszerű történetekkel, s szinte kivétel nélkül sorozat formájában. A Nickelodeon-féle csomagoktól a legkülönbözőbb – néha kimondottan színvonalas, máskor alpári – szériákig oly bőséges a választék, hogy asszony legyen a talpán az a magyar anya, aki el tudja csábítani csemetéit a távkapcsolótól. Mondom: nem kárhoztatom eleve a médiakínálatot; van benne jó színvonalú, néha egyenesen kiváló mese is, még az amerikai bábugyárak kínálatában is. Ám ha komolyan vesszük a mese kultúra- s identitásformáló erejét, abból az következik, hogy a hatásuk végső soron egy olyan kultúra elsajátítását eredményezi, s olyan identitás kialakulását szolgálja, amelynek a legjobb esetben is csupán általános emberi tartalma van. Márpedig ha ezzel összevetjük ama kulturális antropológiai törvényt, amely szerint senki sem „embernek” születik, hanem nyomban egy kultúra részesének is (például „fehér embernek”, „európai embernek”, „mérsékelt égövi embernek”, „románnak”, „erdélyinek”, „városinak”, „polgári családba” – egyáltalán: családba, s nem a templom vagy a szülészet küszöbére, és sorolhatnám tovább a meghatározottságokat), akkor két ténnyel kell azonnal szembesülnünk: hogy nincsen általános emberi kultúra, s hogy minden egészséges kultúra befelé tágul, és kifelé nyitott. Olyan kultúra, amely csak kifelé nyitott, de befelé nem tágul, nincsen, mert az nem nevezhető kultúrának.Semmiféle elvi konfliktusom nincsen még akár a Nickelodeonnal sem. És nem azokat hibáztatom a magunk erélytelenségéért, akik semmi másban nem „vétkesek”, csupán abban, hogy a saját identitásukat a lehető legtöbb eszközzel és a képességeik erejével terjesztik – hiszen ezt tette a keresztény Európa is, és így járt el minden összetartó kultúra az emberiség eddigi történetében az Eufrátesztől a Níluson át a Rajnáig és a Temzéig, s tovább, egészen a Sárga-folyóig és a Mississippiig. Nem azért kell acsarkodni, s legkivált nem afölött kell búsulni, hogy mások miként érvényesítik rajtunk a saját értékvilágukat – ellenkezőleg! Azon kell elgondolkodnunk, hogy olyan kincsekre, amelyekre más nem tart, mert nem is tarthat igényt, mi vajon miért nem vagyunk képesek saját kultúrát alapozni.A mese ennek, persze, csak az egyik dimenziója. Fontos világ, de nem az egyetlen deficit közös életünkben. A szervetlenség évszázadok óta jellegadó tulajdonsága a magyar szellemi életnek. Hogy kompország vagyunk-e vagy szigetvilág? – megítélés kérdése. Az viszont biztos, hogy a folyamatosságot rendre meg kellett teremtenünk. Ahogy Lönnrotnak a Kalevalát, nekünk is úgy kellett – utólag, mindig utólag – restaurálnunk a magunk múltját. Összerakni a freskót, megrajzolni a folyamatot. A magyar kultúra mind a mai napig ilyen: szigetvilág, amelyet elvont törvények tartanak össze.M ert túlélő kultúra a miénk. Vannak még túlélő kultúrák számosan. Ilyen volt a bolgár, a lengyel és bizony, ilyen volt az arab és a zsidó is. Nem vagyok igazán otthonos bennük, de a rokonságot érzem; erősebb bennük a komolyságra, az elviségre alapozó hajlam, mint az élet megélésének élménye. Több volt, s több is maradt bennük a szabály, mint a kedély. Holott az is jelenvaló – de csak mint járulék. Sohasem a rendszer része.Ilyenek vagyunk, mert ilyenek lettünk. Gazdagok, de a gazdagságunkat tagadók. Kedélyesek is, de a kedélyünket kendőzők. Mintha magunkat sarcoltuk volna azzal, hogy a lényünk jókedvűbb felét alája rendeltük a komornak. Mintha a túlélés kényszere alatt el kellett volna sorvadnia a góbéságnak. Noha nem sorvadt az el soha! – Janus Pannoniustól Weöresig, sőt a mai kópékig éppenséggel egy másik irodalomtörténetet írhatnánk belőlük.Megnéztem a gyerekekkel az Asterix és Obelixet. Az, hogy jót mulattunk, várható volt, nem is ezért hozom szóba. Hanem mert e kedves játékfilm mögött egy képregénysorozat bújik meg, és rajzfilmszériák sokasága. És mert benne – a kedélyen túl – oly egészséges gall öntudat ágaskodik, amit igazán irigyelek tőlük. Most, a magyar filmszemle előtt néhány nappal kérdezem a szakmát és valahány illetékest: mikor születik meg végre a magyar Asterix?