A tragédiák földjén elevenen égették el a boszorkányokat

Vadsö, Norvégia egyik legészakibb és majdnem legkeletibb kisvárosa. Ha nem létezne a még innen is keletebbre fekvő, a tengerbe benyúló Vardö, ez utóbbi címet is magáénak mondhatná. Ám van valami, amiből csak egyetlenegy van a világon, s amely éppen Vadsőben látható: az 1926-ban épített léghajó torony, amely a sarkvidék két nagy felfedezőjéhez, a norvég Roald Amundsenhez és az olasz Umberto Nobile-hez kapcsolódik. Egynapos utazás Vadsőben és Vardőben, a sötét középkor emlékei között egy bamba rozmár társaságában.

Amikor nem kel fel a nap és csak a hold süt az északnorvég Vadsø felett

Roald Amundsen, norvég sarkkutató. Forrás: © Harlingue/Roger-Viollet

A Pólus, életem kalandja című műben részletesen elmesélte a baleset történetét. Az érte jövő mentőcsapat valóban előbb vitte el a tábornokot, s ezt azzal indokolták, hogy a lábtörése miatt nem lehetett a helyszínen hagyni. Ezt a védekezést azonban nem fogadták el, így Nobile meghurcolása sem maradhatott el. 

Mussolini és a fasizmus bukása kellett ahhoz, hogy 1946-ban rehabilitálják, s újra az olasz légierő tisztje legyen.

Azt kevesen tudják, hogy 1932–36 között Nobile a szovjeteknek tervezett és épített léghajókat. Pont ezért tartották fontosnak a szovjetek, hogy egy nagyon híres filmben (A jégsziget foglyai, rendező: Mihail Kalatozov) még életében emléket állítsanak neki. A filmet 1969-ben készítették. Nobile szerepében Peter Finchet láthatták a nézők, Amundsent pedig Sean Connery játszotta el.

A csaknem végzetes baleset, amikor az Italia nevű léghajó lezuhant. Forrás: © Collection Roger-Viollet

A torony 35 méter magas, Olaszországban építették és onnan szállították át Norvégiába, Vadsőbe. Ma az egyetlen épségben megmaradt léghajókikötő torony, amely a kontinentális Európában, annak is a szárazföldjén található meg. Van egy másik is, amely a Spitzbergákhoz tartozó Ny-Alesundon található meg, ám ennek a megközelítése sokkal nehezebb, mint egy autós kirándulás Vadsőbe. Alatta állva szinte megérintett a történelem. Akik ismerik azoknak az embereknek az életét, akik száz évvel ezelőtt mindenüket a sarkkutatásra áldozták, még jobban elgondolkodnak. 

Vadsö egyetlen nevezetessége világhírű,

miközben a torony a hosszú téli éjszakákon magányosan és rendületlenül áll ellent a jeges szeleknek, sarki viharoknak. 

Boszorkányok márpedig léteztek

Az E75-ös nemzetközi főútvonal innen indul tovább keleti irányba. A 75 kilométeres szakasz szinte holdbéli tájakon kanyarog. A „fű sem nő” kifejezés itt tényleg megállja a helyét. A végállomás pedig Norvégia legkeletibb városa, Vardö, amely egy szigeten fekszik. A települést tenger alatti alagút köti össze a szárazfölddel. A történelem kedvelői a Vardöhus-erődöt, azaz várat tekintik meg, ám a valóban impozáns erődítmény mellett van két olyan dolog, amely mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Az egyik az a rozmárszobor, amely a városka közepén trónol (a bambán néző állat testvére, a medve az ide kissé messzebb eső Hammerfestben található meg), a másik viszont a Steilneset emlékmű, amely a XVII. századi boszorkánypereknek állít emléket. Mindez visszavezet bennünket az európai történelem egyik legsötétebb időszakába, amikor hátborzongató dolgok történtek Norvégiában.

Egy vidám hely Vardőben, a bamba rozmár társaságában. Fotó: Lantos Gábor

1600 és 1692 között 91 embert égettek el eleven ebben a városban. Akkoriban a boszorkányperek nem kizárólag Norvégiában, hanem Európa más országaiban is zajlottak. A legtöbb elevenen elégetett ember Skóciában és Németországban lelte borzalmas kínhalálát. Ám Finnmark megyében a lakosság számához viszonyítva olyan nagyszámú és embertelen gyilkosság történt, amelyre sehol máshol nem volt példa. Miért történhetett meg ez így? Az igazsághoz akkor járunk a legközelebb, ha megpróbálunk belelátni a középkori emberek gondolatvilágába. Az állandó sötétség, a gyakori téli viharok közepette sokakban merült fel, hogy az általuk nem szeretett szomszéd az ördöggel barátkozik. A boszorkányoknak tartott embereket azonnal bíróság elé vitték, majd a hideg tengervízbe dobták. 

Ha nem süllyedtek el, akkor tényleg rájuk lehetett aggatni a boszorkány jelzőt, s máris jöhetett az égetés.

Ennek a sötét korszaknak állítottak emléket ezzel a különleges építménnyel, amely leginkább egy hosszú halszárítóra emlékeztet. A 125 méter hosszú, fenyőlécekből álló monstrumon 91 ablak található a 91 áldozat emlékére. A történetek egészen elképesztőek. Lisebeth Nilsdatter 1621-ben a bírósági tárgyaláson önként azt vallotta, hogy elszakadt Istentől és megtagadta őt. Helyette állandóan ivott, részegen táncolt és átkot, valamint varázslatokat szórt a halászhajókra. Amikor az egyik ilyen hajó elsüllyedt (a tragédiának köze nem volt a varázsszóráshoz), Lisebeth Nilsdatterre azonnal rásütötték a boszorkány jelzőt. Ingeborg Krogh először minden vádat tagadott. Ekkor vízbe dobták, de nem süllyedt el – persze, hogy nem, mivel nem akart megfulladni. Ezért halálra kínozták. Miközben haldoklott, azt mondta, hogy korábban megmérgezett néhány halat. Nem lehetett tehát más, mint boszorkány. Az elítéltek többsége nő volt, de néhány férfit is megöltek, megkínoztak vagy elégettek. Elég volt a szomszéd feljelentése, s az illetőnek nem járt kegyelem.

Mindebben az az igazán döbbenetes, hogy Vardö az 1600-as évek elejéig tényleg békés és csendes halászfalu volt. 1617-ben azonban óriási vihar csapott le a területre, s az összes halászhajó elsüllyedt. Ez pedig azt jelentette, hogy a település felnőtt férfilakossága odaveszett, csak a nők és a gyerekek élték túl a katasztrófát. Ebben a helyzetben kellett egy nő, aki a borzalmas tragédia után az életben maradottak élére áll. Kirsti Sorensdatter olyan asszony volt, akit a férje gyakran vitt el halászni. Kristi úgy döntött, hogy kezébe veszi az irányítást. Nem tudta, hogy ezzel borzalmas hibát követ el. Az akkor még csak hajóval megközelíthető Vardőt a norvég szárazföldön lakók egyre gyanakvóbban nézegették. Egyszerűen nem tűrhették, hogy egy településen a nők vegyék át az irányítást. Ennek vetett véget az egyre nagyobb méreteket öltő boszorkányüldözés. Ebben az is segített, hogy az akkori nézetek szerint a sátán északon lakott és a jeges szelekkel szállt alá. A szél borzalmas süvöltését az ott élő emberek az ördög hívószavának gondolták. Az északi boszorkányokat okolták minden rosszért: a hidegért, a viharokért, a szinte elviselhetetlen időjárásért. 

A városka melletti Domen-hegyről azt gondolták, hogy ott található a pokol kapuja, amely a boszorkányok gyülekezőhelye.

Kirsti Sorensdatter sorsa is tragikus véget ért. 1621-ben kimondták róla, hogy ő a főboszorkány. Addig kínozták, amíg be nem vallotta, hogy egy számi asszonytól tanulta meg a varázslást. Ez pedig már elég volt a halálos ítélet kimondásához. A nőt azonnal máglyára vetették és elevenen elégették.

A  Steilneset-emlékmű, amely a 91 megölt, boszorkánysággal vádolt embernek állít emléket. Fotó: Scanpix Norway/Heiko Junge

Szerencsére Vardö városa a XXI. században már egyáltalán nem nyomasztó hely. A 2011-ben felavatott emlékmű immár tizenöt éve emlékeztet azokra az időkre, amelyeket méltán nevezhetünk a sötét középkornak.