A kitörés

Kokovay Gyula, aki a II. világháború folyamán gyermekfejjel védte a magyar fővárost, férfiakat, edzett katonákat megszégyenítő akarattal, étlen-szomjan élte át azt a három napot, amíg a budai kitörésből elérte a magyar-német vonalakat.A nagyváradi Gábor Áron Tüzérségi Hadapród Iskola egykori növendékeként (amelyet december közepére Csaprendekre menekítettek) a 16 éves Kokovay Gyula karácsonyi eltávozása alatt érkezett a fővárosba, hogy családi körben tölthesse az ünnepet. Kokovay Gyula naplószerű visszaemlékezéseit Józsa Béla is idézte könyvében, az egykori túlélő most a MAG-nak is felelevenítette a történteket.- Huszonötödikén délelőtt templomba menet találkoztam társaimmal, akik izgatottan mondták: a rádió szerint Budapestet körülzárták az oroszok, és nekünk jelentkezni kell a közeli katonai parancsnokságon – emlékszik vissza az egykori harcos.A szertartás után hazafelé menet egy százados közölte velük: a Naphegy tér 3. szám alatt jelentkezzenek. A parancsot azonnal teljesítették. Kokovayt egy várbeli alakulathoz osztották be, ahol járőr feladatot látott el.Pár nap múlva parancsnoka, Nagy százados maga mellé vette, és az ő kíséretében járta a különböző frontszakaszokat, esetenként futárszolgálatot teljesített, több alkalommal volt Hindy altábornagynál is.- Olyan igazolványom volt magyar és német nyelven, amely teljes mozgást biztosított a városban. Így kerültem először szembe a halállal. Amikor Sipeki Balás Lajos százados, az egyetemi zászlóalj parancsnoka megsebesült, Nagy Zsombor százados vette át a parancsnokságot. A Rózsadombot védtük, egyre nőtt veszteségünk, mígnem a létszám közel negyedére csökkent, akkor leváltottak és a Margit körút-Várfok utca házaiba helyeztek el. A védett terület a folyamatos támadások révén egyre szűkült és február elején már a Margit körúton állt – idézi fel a kitörési kísérlet előtti napokat Kokovay Gyula. – Sosem felejtem el azokat a februári napokat, hiszen 16. születésnapom 14-én volt. Mi 11-én késő délután kiváló vacsorát kaptunk: babfőzelék, amelyre még pár szelet kolbász is került.Hatkor riadókészültségbe helyezték az alakulatot. – Megszokott volt, nem vettük komolyan. Akkor döbbentünk rá, hogy komoly, amikor jött a parancs: csak fegyvert vehetünk magunkhoz és az oroszok lőárnyékában lévő Batthyány utcában gyülekezzünk – mondja.Egyre több német csoport is megjelent. Úgy 8 óra körül kapták a parancsot, hogy a Várfok utcán induljanak a mai Moszkva tér felé, ahonnan éktelen csatazaj hallatszott.Kokovay így emlékszik a küzdelemre: Belátva a térre, ott majdnem nappali világosság volt. Nehezen haladtunk előre, ezt a területet már belőtte az orosz, de hátulról szó szerint toltak előre, nehezen jutottunk el a téren lévő sínekig. Pár lépést szökelltünk, majd újra dekkoltunk. Csak a Lövőház elérése volt a célom, oda harminc emberünkből nyolc jutott el. Az emeleti ablakokból lőttek az oroszok, a kapualjakban viszont sok halottjuk volt, az előttünk lévők lőtték le őket. Az utca egyik sarkán lángolva égett egy harckocsi. Igyekeztem a legkisebb célt mutatni, s haladtam előre, miközben fegyveremmel én is lőttem a torkolattüzek felé. Sokan felbuktak mellettem. A Városmajort elérve leszállt a köd, szűnt a harci zaj körülöttem, némi kóborlás után jutottunk el a Béla király útra. Megdöbbentő látvány fogadott, mintegy 20-25 civil hulla feküdt egy járműoszlop mellett, több sérülés mellett valamennyi fején volt lőtt seb. Kivégezték őket. Később tudtam meg, a GPU vitt erre civileket, feltételezem, ők tették.A fiatal katona csoportja a Disznófő vendéglő és a síugrósánc irányában hagyta el Budapest területét. A csoport száma folyamatosan változott, csatlakoztak, elmentek a katonák, de inkább növekedett a létszám. Megkezdődött a terepmenet. Nagy volt a hó, féllábszárig, de néhol combig ért. Budakeszi orosz kézen volt, így a hegyekben szó szerint úttalan utakon haladtak. Többször kaptak támadást, egy alkalommal orosz csoport került eléjük, megrohamozták az ellenséget, azok megfutottak, még egy aknavetőt is sikerült zsákmányolni. Több repülőtámadást is kapott az alakulat, ekkor végiggéppuskáztak az egységen. Sok volt a sebesült, a halott.A város körüli szovjet gyűrűt mégis sikerült áttörni, előttük volt a németekkel szemben álló szovjet vonal. Parancsnokaik a frontvonallal párhuzamosan vezették a kis csapatot. Éjjel sebesültjeiket, némi kísérettel, Páty határában hagyták.- Más csoportok – látcsövünkkel néztük – megpróbálták az áttörést, eredménytelenül. Nem aludtunk, néha leültünk. Egy ilyen alkalommal ettem meg a magammal hozott szalonnát, amelynek felét egy némettel elcseréltem kenyérre. Egyedüli élelemszerzésünk az volt, amikor egy kis házban megbúvó orosz őrsöt megfutamítottunk, és az általuk ott hagyott kenyeret szétoszthattuk. Falatnyi jutott. Mentünk, vonszoltuk magunkat. Ismét reggel lett, előlünk hallatszott a jellegzetes frontzaj – idézi fel az éhezés és a fáradtság napjait Kokovay Gyula.A csoport megkapta a rohamparancsot.- Minden erőm összeszedtem – mondja -, rohantam a magas hóban, géppisztolyom bedöglött, nem volt idő a megvizsgálására, hátamra dobtam, a rohamkésemet az övembe dugtam. Közelítettük az oroszok állását, kézigránátot dobtak felénk, egy gránát fejbe talált, de továbbrepült a magas hóba. Lefeküdtem, a robbanás szemem-szám televágta hóval, de sebesülést nem okozott. Felugrottam, már az orosz vonalnál lihegtem, amikor egy fa mögül előlépett egy orosz, rám fogta fegyverét, célzott, a fegyver csettent: csütörtököt mondott. Rohamkésem előkaptam és előretolva szúrtam. A katona mellettem rogyott össze, továbbmentem, szökelltem, feküdtem, amint azt hajdanán tanultam. Egy gödörbe bukfenceztem be, többen jöttek utánam. Pihentem. Tűzárnyékban voltunk, így fejünk fölött süvítettek el a golyók. Közelünkből német beszédet hallottam. Ismerem a nyelvet, megtudták, kik is vagyunk. Utána rumos feketével egy kulacsot hajítottak hozzánk. Három nap óta az első ital, ami némi melegséget nyújtott. Társam, Vajna Áron felugrott, tíz lépést, ha futott, majd felbukott. Amikor később mellé értem, látom, nyaktőlövés végzett vele. Tovább mentünk, elértünk egy kukoricást, futottunk, menekültünk, váratlanul egy kukoricaszárkúpból ránk kiálltanak: Halt! A következő pillanatban már három német ölelgetett, és egyikük máris kísért be a közeli faluba, Mányba, amelyet előző nap foglaltak vissza.Valósággal ünnepeltek. Aludhattak. – A civilek kiváló birkapaprikást is adtak, de én csak aludni akartam – meséli Kokovay, akinek csoportjából negyvenöten (közülük kilenc magyar) ért át, a magyarok hárman maradtak sértetlenek.