Ízlésről vitatkozni nem lehet – tartja a régi mondás. Mai ésszel csak annyit tennék hozzá: ha lehet is, nem érdemes. Tehát feledjük: ki, miként, miféle ízlés parancsának szellemében ítélte meg (vagy éppen el) a harmincegyedik évadjának első felén túl levő Térszínház működését, helyette ünnepeljük csendesen a Tartuffe című előadásukat, amely pénteken századszor kerül közönség elé.Szép kerek szám, olyannyira, hogy neves kőszínházaink (pöffeszkedjenek akár a fővárosban vagy vidéken) rendszeresen le is csusszannak a két (másként: dupla) nulla ívelt vonalain. Tisztelet a kivételnek, kizárólag a közönség vélt s nem valós szájíze szerint fogalmazott, lunacsarszkijos népszínház alpári igényeket szolgáló színi produkciói érik el, élik túl e számot. Hivatásos kekec-kedők természetesen azonnal replikázhatnak, hogy Molière remeke nem kevesebb, mint hat évad leforgása alatt került, kerülhetett ilyen sok alkalommal közönség elé.Számomra ez is csak azt bizonyítja: akik komolyan veszik a színjátszást, hosszú távon gondolkodnak, s képesek olyat produkálni, ami nem csak hónapokig tartható színen, mi több, az előadás színvonalát nem csupán tartani, de folyamatos és lelkiismeretes munkával emelni.Több rezsimet vészelt át az 1969 őszén alapított Térszínház. Szülőszobájaként a Csepeli Munkásotthon szolgált, ahol Honismereti Körként látták meg a napvilágot. Thália istennő párjául Bucz Hunor, a költészettel, zenével értőn foglalkozó tanár szegődött, akinek sorsa azóta is elválaszthatatlan szellemi szerelemgyermekétől. Valódi kultúrharc az életük mind a mai napig. 1973-ban két produkciójukat (Majakovszkij: Gőzfürdő, Szuhovo Kobilin: Tarelkin halála) nem engedték bemutatni. Igazi győzelemnek számított az akkori hatalommal szemben, hogy egy évtizeddel később elsőként vihették színre Weöres Kétfejű fenevadját.Amatőr együttesként indultak, s mint megannyi sorstársuk, a rendszerváltozásnak köszönhetően váltak – mai szóhasználattal – úgynevezett alternatív társulattá. Többet jelent ez puszta címkézésnél, ugyanis e váltásnak köszönhető támogatások teszik lehetővé, hogy a Térszínház tagjai főállásban foglalkozhassanak a színjátszással.Ugyanakkor az alternatív jelzőt nem puszta finanszírozási formaként értelmezők szemében már szálkát jelentett az együttes, amiért repertoárjuk nem ütött s üt el élesen a hagyományos kőszínházakétól, játékstílusukra pedig nem a látványos – ami szerintem puszta formalizmust jelent – kísérletezés jellemző.Figyelmesebb szemlélőnek illett volna észrevenni azt a sajátos előadási formát, amelyet a Térszínház képvisel. Ennek alapja a rögtönzés. Erre a módszerre építi munkáját egyébként majd minden világhírű társulat. Hazánkba, mint oly sok minden, így a külföldön rövid életűnek bizonyult, rendezői önkény meghatározta színházat leváltó kollektív játék is évtizedes késéssel érkezik. Talán látványos térhódításának köszönhetően a Térszínház következő harminc éve kedvezőbb megítélés alá esik majd.S jöjjön még egy talán. Talán nem kell távozniuk onnan, ahol 1990 szeptembere óta dolgoznak, a Zichy-kastélyban kialakított profi kamaraszínházukból.De űzzük el a komor fellegeket, s legalább egy napot szánjon rá a nyájas olvasó, hogy együtt ünnepelhessük Óbudán a harmincesztendős Térszínház századik Tartuffe-előadását.
Prisztás-gyilkosság: ki lehetett a gyilkos?