Reguly Antal és a magyar őstörténet-kutatás

Jelenleg magyar őstörténet nem létezik, ugyanis a MTA tudósai szerint a magyarok története Álmossal és Árpáddal kezdődik, mert ami előttük volt, az egy fantáziavilág, amihez az ősmagyaroknak nem sok közük volt. Mondják ezt azért is, mert szerintük a ,,magyar” népnév először a hét törzsben megjelenő egyik törzs neveként bukkan föl, azt is ,megyerként említik. A magyarok finnugor nyelve a magyar akadémikusok számára a megkerülhetetlen sarokkő és dogma, amelyből jottányit sem hajlandóak engedni. De mi is a probléma ezzel a nézettel?

Fotó: Getty Images/Dean Conger Forrás: Corbis Historical

Ugyanis a németek a 18. század közepén elkezdték kutatni az őseiket, azt remélve, hogy egy fényes múltat tudnak majd összeállítani. Kiderült azonban, hogy ahol az ősgermánokat remélték, Belső-Ázsia, Fekete-tenger vidéke, Kaukázus, ott bizony szkíták-hunok-magyarok telepedtek meg, amit a régészet bizonyított. A gőgös németek ebbe nem akartak beletörődni, ezért két dologhoz fogtak, elkezdték a magyar múltat leértékelni és emiatt kellett az ősmagyarokat előbb az emberi életre alkalmatlan tundrára, majd miután ennek képtelensége kiderült Nyugat-Szibériába küldeni és rokonítani az ottani kis népekkel. Az indogermanisztika tévedései nyomon követhetően befolyásolták a honi finnugorszemlélet alakulását. 

Ami azért a baj, mert a magyar nyelv elterjedtségét kizárólag a finnugor irányban kutatták, amely miatt az eredetkutatásunk végletesen egyoldalúvá vált.

Reguly hazafias küldetést vállalt a nehéz és gyötrelmes kutatóúttal, ugyanekkor Kőrösi Csoma Sándor Indiában és Tibetben kereste a magyarok nyomait. Reguly elég nagy irodalmi-folklór anyagot gyűjtött össze, amit viszont ő már nem rendszerezett. Reguly becsületességéhez nem férhet kétség, de amikor hazatért 1850-ben, és látta, hogy folyik az ország elnyomatása és hogy mit várnak el tőle, akkor nem lehetett előállni azzal, hogy a magyar nyelvnek lehetnek leágazásai a keleti obi-ugorok felé, mert ezt nagyon könnyen lehet rokonságként értelmezni. És ha ez megtörténik, akkor onnan már csak egy lépés, hogy az etnikai kapcsolatot is kimutassák, ami mindenkor felért volna a nemzeti múlt megtagadásával és nem túlzás, a nemzetárulással. Ezt pedig Reguly nem volt hajlandó megtenni, soha nem nyilatkozott a magyarság eredetéről és az által gyűjtött anyagot nem adta ki magyarul. Halála után hat évvel Hunfalvy jelentette meg A vogul föld és nép címmel. 

Az MTA nem tudta megakadályozni, hogy neki nem tetsző könyvek szülessenek meg, de azok kigúnyolása és hiteltelenítése ekkor indult meg, 1945 után pedig a már könyvkiadás miatt sem kellett aggódniuk. Akadémiai tagságot is csak az kaphatott, aki kételkedés nélkül elfogadta a finnugor elméletet, így László Gyulának esélye sem maradt a tagságra.

Reguly utolsó évei ellentmondásosak, lehet, hogy megtört, félholt emberként élt betegség vagy lelki trauma miatt, de 39 évesen meghalt 1858-ban, és egy fiatalember halálát ne vegyük magától értetődőnek. Reguly, aki fiatal éveit és jogász karrierjét áldozta rá, hogy választ kapjon a magyar nyelv eredetével kapcsolatos kérdésekre, 1850-től az Egyetemi Könyvtár őre lett, de az osztrák elnyomás miatt inkább hallgatott és ez könnyen lelki meghasonulást okozott.

Itt az a lényeg, hogy egy szerény nyelvi kapcsolatból faji kérdést igyekeztek csinálni és a honfoglaló magyarokat kulturálisan elmaradott népnek állították be, akik minden kulturális eredményt másoktól vettek át. Teljesen kiforgatva ezzel a magyarság jelentőségét, felmagasztalva egy a 10. században sem létező nyugati kultúrfölényt. Emiatt fogyatkozott meg szókészletünk, mivel – úgy mond – a szlávoktól és a germánoktól vettünk át legtöbb szavunkat és ezért lettünk ide betolakodott „mongol” menekültek („blöde tateren”) akik örülhetnek, hogy megtűrik őket maguk között a művelt népek. Ez az elhibázott, dogmatikus szemlélet aztán az oktatáson keresztül kifejtette romboló hatását a néplélekre, különösen a kommunizmus évtizedei alatt.

A magyar tudományosság, pontosabban a magyar eredetkutatás kettős nyomás alá került, egyrészt a német pángermán tudományosság részéről, másrészt viszont az itthoni osztrák elnyomás következtében. 

Az osztrák megszállóknak nyilvánvalóan az volt a céljuk, hogy a magyarok büszkeségét megtörjék, ehhez pedig a legjobb módszer volt a múlt megmérgezése, tudományos módszerekkel bizonygatni, hogy a magyarok múltja nem Belső-Ázsiába és a Kaukázus vidékére vezet, hanem Szibériába.

 Az elavult dogmákhoz való ragaszkodás okozta, hogy a magyar tudományos eredetkutatás már évtizedek óta egyhelyben toporog és elszakadt a nemzetközi eredményektől és csak azokat a külföldi kutatókat idézik, akik támogatják a nézeteiket.

Az eltorzított magyar eredettörténet kutatás a honfoglalás értékelését is negatívan befolyásolta. A hivatalos narratíva szerint a magyarság északkeletről jött, mert az akadémikusok kitalálták, hogy létezett egy Magna Hungaria nevű őshaza az Ural hegység északi részén. (Aki az Ural-hegység nevében esetleg az „uralkodik” szóra asszociálna, az sürgősen keresse föl háziorvosát vagy gyógyszerészét! Mint ahogy számtalan eurázsiai földrajzi névről is boszorkányság azt gondolni, hogy annak magyar eredete lehet.) 

A magyar történettudományban megjelent, hogy a honfoglaló törzsek nyelvészetileg két nagyobb részből álltak. Ez a kettő a délkaukázusi szabír magyar és az Etil (Volga)-vidéki onugornak nevezett nép. Onoguria, közismertebb nevén: Levédia, a kutatások szerint a Don és Dnyeszter között terült el. Hóman Bálint szerint a honfoglalók onogur törzsek voltak, akik „szabír elemeket is hoztak magukkal”. A szabír népnév VII. Konsztantinosz császár művében (De administrando imperio) jelenik meg, ahol két Árpád-unoka közlése alapján nevezi a magyarokat régi nevükön sabartoi asphaloinak, vagyis szabírnak. Konstantinos műve egy szövegtömörítvény, amely nem minden állítást fejt ki részletesen, emiatt a helyszínek és idősíkok néhol összecsúsznak. Konsztantinosz műve szerint a magyarok egy háború miatt két részre szakadtak és a „szabír csoport” a délre menve „Perzsia vidékén telepedett le”. A görögök nevezték türköknek a magyarokat, és valószínűbb, hogy a Levédiában maradt magyarok között voltak onugorok, nem pedig fordítva. Fel kell tételezzük, hogy a magyaroknak ez a déli ága a IX. század első felében visszatért az arab hódítás miatt, és államot hoztak létre Etelközben, és ebből az egyesülésből született meg a hét vezér vérszerződése a honfoglalásra. Az akadémista történetírás szerint az onogur törzsek voltak a nagyobbak, ide sorolják a megyer törzset is, ami elég valószínűtlen, hiszen vazallus törzsekről volt szó, míg a szabír törzsek esetében nincs szó politikai alárendelésről. Sőt, úgy tűnik, hogy Álmos és Árpád idején a magyar jelenlét egészen Kijevig kiterjeszkedett. 

A helyben maradt magyar-onogur törzsek nyilván azért fogadják el az Árpád-féle megyer törzset vezetőjüknek mert a megyer törzs a legnagyobb és a legtekintélyesebb a szövetségre készülő törzsek között. Mivel Onoguriát a Kr. u. 680 körül megdöntötték és az onogur törzsek hosszú időre a kazároknak alárendelt szerepébe kerültek, egy „kende” méltóság nevű kormányzó vezetésével, amíg Álmosék meg nem jelentek a térségben. 

Feltevésünket a kettős szállásterületre alátámasztja, hogy Etelköz és Levédia egyidőben létezett, mindössze a Dnyeper választotta el őket. Ezt a logikus feltételezést a magyar történettudomány 150 éve nem képes végrehajtani, mert ez ellentmond a magyarok finnugor származtatásának, amely az ősmagyarokat a szibériai erdőövbe helyezi.

Borítókép: Hanti asszony gyermekével Szibériában (Fotó: Getty Images/Dean Conger)