A népművészet nem ismer politikai határokat

2000. 03. 31. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Nem tudom, a táblás ház a tavaszi fesztivál szervezését dicséri-e, avagy ilyen sokakat érdekel a néptánc, mindenesetre az Állami Népi Együttes Táncos Magyarok című, tánc-millenniumi műsorának bemutatója – amelyet a BM Duna Művészegyüttes tánckarával karöltve vittek színre – színültig telt nézőtér előtt zajlott, méghozzá a hatalmas Erkel Színházban.Néptáncunkat, népzenénket a paraszti közegtől elválaszthatatlanként ismertük mi, laikusok. Az Állami Népi Együttes produkciója kísérletet tesz arra, hogy a rendelkezésekre álló emlékek alapján bemutassa a magyar tánctörténet eleddig kevéssé közismert, 1900-as évek előtti formáit. A kísérlet sikerrel járt.A legősibb, mondhatni sámánisztikus időket orgona mély hangja idézi. Szívbe markolóan szép a régi anyasirató dallam a monumentális hangszeren megszólaltatva. Akár ha a rejtelmes múlt üzenne. „Száll az ének szájról szájra” – csendülnek Arany János sorai a közismertnek tűnő melódiába ágyazva, a színpad fölé, hatalmasra vetített képen látható korabeli hangszereken. Hihetetlenül furcsán hat a mongol hősi ének – amelyben valamelyik óvodában is tanított népdalunkra ismerhetünk – töröksípokkal kísérve. E különös érzés, hogy bár felismerjük a témát, mégis idegenül hangzik eredeti hangszereken játszva, többnyire egy szólamban előadva, áthatja az egész első felvonást.Regöléskor a fiúk civil öltözetet viselnek. Farmer, ing, bajusz, ahogyan a néptáncosokat ismerjük. E kép ismétlődik az előadás végén, ahol egy széki kettős szó szerint átúszik a táncházképbe, mintegy hazatalálva jelenünkbe, az izgalmas és felkavaró történelmi utazás végén. „Makacs szívemet az élet a tiedhez kösse, Mert a halál csak a csontot egyezteti össze” – zárják, mondhatni sommázatként Nagy László megzenésített sorai a produkciót. Szemet gyönyörködtető kosztümkölteményekben (jelmez: Lőrincz Beáta) ropják, paraszti eredetű népdalként megismert énekükre, a lányok rituális körtáncukat (koreográfusok: Juhász Zsolt, Mihályi Gábor, Varga Zoltán), megidézve a középkort. A gótika csúcsíves ablakának vetített képe díszíti a puritán, csupán fényekkel tagolt teret (látvány: Érchegyi László). A férfiak lánctánca kézzelfogható balkáni hangulatot áraszt, csakúgy, mint a vándor trubadúr, Piere Vidal (Sebő Ferenc) tekerőlanttal kísért dala, a „Nem úgy van most, mint volt régen” kezdetű. Mennyire másként szólal meg ez a Muzsikás zenekar nyomán slágerré vált szerzemény, így eredeti, múltidéző előadásban! Ma milyen távolinak tűnik a balkánon élők népzenéje, holott, mint a Táncos Magyarok című előadás is bizonyítja, hiába emeltek mozdíthatatlannak vélt politikai határokat, az emberi lelket képtelenség szűkös keretek közé kényszeríteni.E szellem izzítja át a hajdútáncot. Szikrázva csattannak egymáshoz a kardpengék. Valamelyik végvár udvarán mulatnak szilajul a vitézek, két ütközet közt készülve az újabb csatára. „Így tedd rá, úgy tedd rá”, vagy „Két szép rózsafa nőtt”, csupa-csupa mindannyiunk által ismert nóta, jelen esteben, eredetüknek megfelelően vad tánczeneként. A kardcsengést sarkantyúk pengése váltja fel a XVIII. századi toborzón. „Hej élet, be gyöngy élet...”, majd bravúros mód, zene nélkül, csupán az összeütött sarkantyúkra ropják a verbunkot.Az első felvonás már a közismertnek mondható csárdással zárul, megidézve a reformkor egy pompás bálját. Eddigre megismerhettük mára majdnem végleg elfeledett gyökereinket.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.