Nem tudom, a táblás ház a tavaszi fesztivál szervezését dicséri-e, avagy ilyen sokakat érdekel a néptánc, mindenesetre az Állami Népi Együttes Táncos Magyarok című, tánc-millenniumi műsorának bemutatója – amelyet a BM Duna Művészegyüttes tánckarával karöltve vittek színre – színültig telt nézőtér előtt zajlott, méghozzá a hatalmas Erkel Színházban.Néptáncunkat, népzenénket a paraszti közegtől elválaszthatatlanként ismertük mi, laikusok. Az Állami Népi Együttes produkciója kísérletet tesz arra, hogy a rendelkezésekre álló emlékek alapján bemutassa a magyar tánctörténet eleddig kevéssé közismert, 1900-as évek előtti formáit. A kísérlet sikerrel járt.A legősibb, mondhatni sámánisztikus időket orgona mély hangja idézi. Szívbe markolóan szép a régi anyasirató dallam a monumentális hangszeren megszólaltatva. Akár ha a rejtelmes múlt üzenne. „Száll az ének szájról szájra” – csendülnek Arany János sorai a közismertnek tűnő melódiába ágyazva, a színpad fölé, hatalmasra vetített képen látható korabeli hangszereken. Hihetetlenül furcsán hat a mongol hősi ének – amelyben valamelyik óvodában is tanított népdalunkra ismerhetünk – töröksípokkal kísérve. E különös érzés, hogy bár felismerjük a témát, mégis idegenül hangzik eredeti hangszereken játszva, többnyire egy szólamban előadva, áthatja az egész első felvonást.Regöléskor a fiúk civil öltözetet viselnek. Farmer, ing, bajusz, ahogyan a néptáncosokat ismerjük. E kép ismétlődik az előadás végén, ahol egy széki kettős szó szerint átúszik a táncházképbe, mintegy hazatalálva jelenünkbe, az izgalmas és felkavaró történelmi utazás végén. „Makacs szívemet az élet a tiedhez kösse, Mert a halál csak a csontot egyezteti össze” – zárják, mondhatni sommázatként Nagy László megzenésített sorai a produkciót. Szemet gyönyörködtető kosztümkölteményekben (jelmez: Lőrincz Beáta) ropják, paraszti eredetű népdalként megismert énekükre, a lányok rituális körtáncukat (koreográfusok: Juhász Zsolt, Mihályi Gábor, Varga Zoltán), megidézve a középkort. A gótika csúcsíves ablakának vetített képe díszíti a puritán, csupán fényekkel tagolt teret (látvány: Érchegyi László). A férfiak lánctánca kézzelfogható balkáni hangulatot áraszt, csakúgy, mint a vándor trubadúr, Piere Vidal (Sebő Ferenc) tekerőlanttal kísért dala, a „Nem úgy van most, mint volt régen” kezdetű. Mennyire másként szólal meg ez a Muzsikás zenekar nyomán slágerré vált szerzemény, így eredeti, múltidéző előadásban! Ma milyen távolinak tűnik a balkánon élők népzenéje, holott, mint a Táncos Magyarok című előadás is bizonyítja, hiába emeltek mozdíthatatlannak vélt politikai határokat, az emberi lelket képtelenség szűkös keretek közé kényszeríteni.E szellem izzítja át a hajdútáncot. Szikrázva csattannak egymáshoz a kardpengék. Valamelyik végvár udvarán mulatnak szilajul a vitézek, két ütközet közt készülve az újabb csatára. „Így tedd rá, úgy tedd rá”, vagy „Két szép rózsafa nőtt”, csupa-csupa mindannyiunk által ismert nóta, jelen esteben, eredetüknek megfelelően vad tánczeneként. A kardcsengést sarkantyúk pengése váltja fel a XVIII. századi toborzón. „Hej élet, be gyöngy élet...”, majd bravúros mód, zene nélkül, csupán az összeütött sarkantyúkra ropják a verbunkot.Az első felvonás már a közismertnek mondható csárdással zárul, megidézve a reformkor egy pompás bálját. Eddigre megismerhettük mára majdnem végleg elfeledett gyökereinket.
origo.hu
Prisztás-gyilkosság: ki lehetett a gyilkos?
