A pártháború mögöttes okairól (I. rész)

Nézze el nekem, kedves Olvasó, ha a konkrét, radikális politikai konfliktusokat kiváltó közéleti témák felsorolását, taglalását ezúttal mellőzöm – azokat úgyis ismeri mindenki. Helyette megállapítanám: a kormánypártok és az ellenzéki pártok közötti viták most már valóban az ideológiai polgárháború látványos jeleit hordozzák, és így politikai vitánk vehemenciája, mélysége, indulatossága messze az európai átlag fölé emelkedett.Ezúttal eszem ágában sincs azon moralizálni, hogy ez jó-e az országnak vagy nem, ugyanis ezt ma senki sem tudja hitelesen megválaszolni – legfeljebb 15-20 év múlva. E ciklusban kifejezetten annak szeretnék utánajárni, hogy vajon mik a mögöttes okai a nem többségi (angolszász, kétpártrendszerű) és nem is konszenzuális (belga, holland, skandináv, svájci stb.) demokráciamodell, hanem egy originális, általam konfliktusdemokráciának elnevezett modell kialakulásának?E „másságunknak” – sok más mellett – legalább két alapvető oka van. Az egyik a több évtizedes kommunista-szocialista múltban gyökerezik, a másik pedig a pártok kölcsönös elismeréshiányában, amely mögött még mélyebb okok húzódnak meg. Nézzük e két tényezőt.1. A több évtizedes kom-munista-szocialista közelmúlt olyan, nyugatitól eltérő vonás, amely a magyar pártok motivációit nagymértékben formálja, befolyásolja, alakítja – és sajátossá teszi. A magyar párttagoltság tartalmát elsődlegesen a pártelitek között meglevő kulturális, ideologikus, értékalapú ellentétek határozzák meg. Ennek egyik vetülete az, hogy az elitek visszanyúlnak a kommunista-szocialista korszak előtti, szőnyeg alá söpört, ki nem hordott kulturális-ideologikus konfliktusokhoz, s próbálják végigvinni őket modern demokratikus körülmények között. A másik dimenzió azonban nem más, mint éppen a rendszerváltást megelőző közelmúlt, a szocializmus, és ennek utódpártjához, az MSZP-hez való viszony kérdése.Azt látjuk tehát, hogy a meghatározó ellentétek („törésvonalak”, bár nem a Lipset-Rokkan-i értelemben) nem pusztán ideologikusak – ez Nyugat-Európában is hasonlóképpen van -, hanem a mai nyugati mércével mérve mélyebbek, gyökeresebbek, sőt részben rendszerjellegűek is. Ez érvényes a szocializmus előtti időkre viszonyuló ellentétekre (lásd népi-urbánus vita), s különösen igaz a közelmúltból eredőkre (a kommunizmus-antikommunizmus szembenállásra).De mi a jelentősége annak, hogy az MSZP úgy jelenik meg politikai ellenfelei számára, mint a szocialista múlt reminiszcenciáit hordozó párt? Ennek kettős hatása is van. Egyfelől az, hogy bár az MSZP ma már külsőleg szinte minden szempontból megfelel egy modern európai szo-ciáldemokrata párttal szemben támasztható követelménynek, mégis, talán az SZDSZ-en kívül egyik parlamenti párt sem tartja egy „normális” szociáldemokrata pártnak. (Bár persze az 1994-1998-as koalíció óta már az SZDSZ-nek vannak fenntartásai is.) Mégpedig, ha ez így van, akkor máris azzal nézünk szembe, hogy magyar viszonyok között a szociáldemokrata párt és a többi párt viszonya eltérő, mint a nyugat-európai országokban manapság. Amíg Nyugat-Európában egy német, francia, svéd, spanyol vagy más szociáldemokrata-szocialista párt teljességgel „szalonképes” a többi párt számára, azaz konszenzusokra lehet és szabad velük jutni, addig ez Magyarországon (és a legtöbb új demokráciában!) nem így van. Nálunk a funkció szempontjából az MSZP szociáldemokrata pártként értelmezhető, ám a pártok motivációi ennek döntő részben ellentmondanak. A jelenlegi pártpolitikai erőtérben az MSZP-vel szembenálló pártok számára a szocialistákkal való bármiféle kokettálás, ne adj' isten! koalícióra lépés a demokráciával, az új rendszerrel kapcsolatos árulásnak minősül. Vagyis, amíg Nyugat-Európában a szociáldemokrata pártok egy rendszeren belül, egyenrangúan lépnek fel a többi párttal együtt, addig Magyarországon az MSZP még nem teljesen jutott be a rendszerkonszenzus keretei közé. Ennélfogva a szocialista párt és a vele szemben álló pártok viszonya, ellentéte nem mérhető EU-mércével, mert ennél mélyebb és szenvedélyesebb.Egyáltalán nem véletlen tehát az 1998-ban hatalomra jutott Orbán-kormányzat politikai alapállása. Az Orbán Viktor által megfogalmazott „több mint kormányváltás, kevesebb mint rendszerváltás”-szlogen mögött éppen az MSZP szerepével kapcsolatos megfontolás áll. Mégpedig az, hogy bár az MSZP az évek során felvette a szociáldemokrata „dizájnt”, a rendszerváltás után is fennmaradó monopolpozíció, tőkeforrásai, rejtett kapcsolati hálózatai a társadalom legkülönfélébb szféráiban (így például a mé-diában, a sajtóban) továbbra is különleges hatalmat biztosítanak a párt számára. A Fidesz-érvelés szerint tehát a „szimpla” kormányváltás – Nyugat-Európában megszokott formájú – ideje még nem jött el, még szükség van a „rendszerváltás befejezésére”, egy frontális támadásra a régi rendszer maradványai ellen. Elmondható, hogy az Orbán-kormány első két éve valóban erről is szólt, a Fidesz átfogó pozíciónyeréséről a társadalom legkülönfélébb szeleteiben. Márpedig, ha ez így van, akkor még korántsem beszélhetünk egy szociáldemokrata és egy konzervatív liberális párt viszonyában olyan típusú kiegyensúlyozottságról, mint ami az EU-országokban már többé-kevésbé megszokott.Tehát, ha a magyar párttagoltság és pártverseny mélyszerkezeteit vizsgáljuk – összevetve a mintának tekintett nyugati pártrendszerekkel -, akkor azt kell észrevennünk, hogy a konfliktusok történelmiek, és sok tekintetben mélyszerkezeteket is érintenek. Ebből pedig az következik, hogy a magyar pártverseny az európai átlaghoz képest sokkal erőteljesebb, radikálisabb és szenvedélyesebb, s ez a jellemzője vélhetően hosszabb távon is megmarad. Ezek az ellentétek persze nem klasszikus rendszerellentétek – tehát nem várhatók gyökeres fordulatok -, viszont részben mégis rendszerjelle-gűek, s ez meghatározza a pártok stratégiáját. Nyugaton a konszenzuskötés már a pártverseny szerves részévé vált, s ez senki számára sem jelent presztízsveszteséget; ezzel szemben Magyarországon az ellentétek mélysége a konszenzusok megkötése ellen szól: a konszenzus presztízsveszteségként jelenik meg. Éppen ezért, éppen ebből kiindulva a pártok az ellentétek élezésére törekednek. Amíg a formáció lehetővé tenné a konszenzusok gyakoribb érvényesítését, addig a pártok motivációi újra és újra a konfliktusok fenntartását, élezését és állandó előtérbe helyezését preferálják. Ez, úgy tűnik, tartós jellemző.Ha pedig a nyugati elemzők időként nem értik az itteni politikai küzdelmek kiélezettségét, szenvedélyességét, akkor a fenti motivációs struktúrát és következményeit érdemes alapul venniük.2. Az 1998-as választások után is megmaradt a magyar pártviszonyokra, pártversenyekre markánsan jellemző respektációhiány, azaz a kölcsönös elismerések hiánya. Ez azt jelenti, hogy a két meghatározó elitellentét, az úgynevezett antikommunista-kommunista, illetve a nemzeti- kozmopolita (népi-urbánus) konfliktusvonal két oldalán elhelyezkedő pártok kölcsönösen nem ismerik el – többek között – egymás demokratizmusát, szabadságjogok iránti feltétlen tiszteletét, a nemzeti érdekek iránti elkötelezettségét, európaiságát stb. Vagyis, a magyar pártok megkérdőjelezik politikai ellenfeleik alapértékek iránti elkötelezettségét, magyarán nem „hisznek” egymásban, hiányzik a minimális bizalmi tőke.Mindez jellemző volt mind az Antall-, mind a Boross-, mind a Horn-kormány időszakában, s folytatódott-folytatódik a jelenlegi választási ciklusban is. Sőt, mintha ez a respektáció- és bizalomhiány még csak tovább fokozódott volna az Orbán-kormány időszakában, összefüggésben azzal a fentebb már jelzett ténynyel, hogy a Fidesz-kormányzat radikális politikai küzdelmet hirdetett meg a még mindig fennmaradó, részben formális, részben informális MSZP-hez kötődő monopolpozíciók felszámolására. Az eddigi, három és negyed kormányzati korszakok egymásutánja azt mutatja, hogy a váltako-zóan hatalomra kerülő pártok – éppen a respekthiány okán – szinte egyáltalán nem építenek egymás kormányzati eredményeire, tevékenységére, helyette az állandó „tabula rasa” meghirdetése a jellemző. Mindemögött pedig az áll, hogy 1989-1990-től egészen napjainkig a pártoknak nem sikerült olyan, kölcsönösen elfogadott autoritást vagy autoritásokat maguk fölé emelniük, amelyek azután már közös mérceként működnének egymás politikai cselekedeteinek megítéléséhez. Ez az autoritás lehetne akár egy kölcsönösen, közösen elfogadott alkotmány, valamiféle demokratikus intézmény mint szimbólum, netán egy vagy több tekintélyes politikus (akár a köztársasági elnöki székben), avagy egy demokratikus értékrend, amelyet mindenki magáénak vall stb. – ám ezek egyike sem alakult ki.Ez egy nagyon lényeges, a nyugat-európai modelltől jelentősen eltérő sajátossága a magyar, illetve vélhetően több új demokrácia pártrendszere működésének. A nyugati demokráciákban az évek-évtizedek (sőt évezredek) során kialakultak az autoritásformák (mint monarchiákban a korona, köztársaságokban az alkotmány, egyes országokban a demokratikus értékrend és magatartásforma tisztelete stb.), s ezzel párhuzamos vagy ezt feltételezve a respektáció, a kölcsönös bizalmi tőke. Márpedig ennek óriási jelentősége van a pártok motivációit illetően: ott, ahol létezik autoritás és respekt, könnyebben, bátrabban és főleg félelem nélkül lehet konszenzusokat kötni a politikai ellenfelekkel (hiszen nem kell félni attól, hogy „aljas” célokra használják fel a kialakított megegyezést), ott viszont, ahol mindez alapjaiban hiányzik, a konszenzusok nehezen hozhatók létre, hiszen a bizalmatlanság mint motiváció sokkal inkább a konfliktusok fenntartását célozza. (Az érvelés pedig így szól: még mindig jobb a konfliktus, mint egy megállapodás, amelyet a politikai ellenfél „úgyis fel fog rúgni”.) (Folytatás a holnapi lapszámunkban.)A szerző politológus,az MTA PolitikatudományiIntézet munkatársa