A világ végén

Elmentünk egymás mellett, pedig párhuzamosan haladtunk. Te is tanárként kezdted, és újságíróként folytattad. Téged is az állítólagos nagy sajtószabadság idején, a Horn-Kuncze-kormányzat alatt tettek állástalanná politikai okokból. Neked is kiskorú gyermekeidet kellett eltartanod a kilátástalanság idején.A szakmát nem adtad fel. Bár mindenhol a félelem zárt ajtóival találkoztál, legális újságírói munkáról szó sem lehetett, barátoddal és eszmetársaddal, Gáborral mégis közöltétek hónapokon keresztül álnéven a Magyar Fórumban leleplező írásaitokat az orosz államadósság lebontásáról, a piszkos olajüzletekről, az állami milliárdok eltűnéséről, a volt állampárt, az MSZMP messzire nyúló kezéről, amelyet az újdonsült szocialisták ismert és még ma is ismeretlen személyiségei testesítettek meg. A dokumentum műfajának újságírói csúcsa volt az a leleplező sorozat.1998 januárjában ismerkedtünk meg a Napi Magyarországnál. A főnököm lettél. Hetekig nemigen beszéltünk egymással. Te olvastad az én írásaimat, én olvastam a tieidet. Méregettük egymást. Aztán, két hónap múltán, egyszer csak hosszú beszélgetésbe elegyedtünk a napi politikáról, a fiatal újság helyzetéről, a jövőnkről. Másfél óra után menni akartam, amikor búcsúzásképpen megszólaltál: „Tudod, Pista, féltem tőled. Sok mindent összehordtak rólad, azt is, hogy szélsőséges, fékezhetetlen vagy. Meg kell mondanom, jó srác vagy.” Ugyanezt mondták rólad – fordultam vissza -, csak hozzátették: vigyázzak veled, mert olyan az eszed, mint a beretva, buldózer vagy, megállíthatatlan. Félreismertük egymást. Jó, hogy találkoztunk, hogy együtt dolgozhattunk, csak az a baj, hogy a sors túlságosan rövid időt engedélyezett számodra.Az akkori rendszer, az előző kormányzat sajtó terén megnyilvánuló művészete éppen az elhallgattatásunkban rejlett. Nem tudtunk egymásról, nem tudtuk, ki hol próbálja fenntartani magát. Nem emelt szót értünk a Demokratikus Charta, senki sem szervezett miattunk tüntetéseket. A kormányzat a sajtószolgái segítségével egymás ellen hangolta a konzervatív újságírókat, postabanki (állami) pénzen leszélsőjobboldaliztatott bennünket, hogy szalonképtelenné váljunk a közvélemény előtt. Ez csak részben sikerült.A jó erők viszont sajnos nem fogtak össze, hanem önkéntelenül is tétlen szemlélői maradtak sorstársaik felőrölésének. Ez történt a Pesti Hírlap, a Pest Megyei Hírlap, az Esti Hírlap, a Heti Magyarország és más orgánumok szétverése idején. Nem véletlenül tudtak katonás rendet csinálni az 1994-es választás balliberális győzelme után a Magyar Televízióban. A Híradó és A Hét teljes riporter- és szerkesztői gárdáját kirúgták, lecserélték.Ma már a múlt része mindez. E súlyos tapasztalatok birtokában egymást erősítve dolgoztunk jó másfél évig. De ennyi idő túl kevésnek bizonyult. Tragikus halálod előtt nem sokkal azt mondtad: „Ez jó csapat, jó ebben a szerkesztőségben dolgozni. Ha bármi történik is, téged a világ végére is elvinnélek.”Jelképes volt ez a megjegyzésed. Talán nem rám gondoltál, de nem is a halálra. Annál jobban szeretted az életet, három gyermekedet és feleségedet, annál jobban szeretted barátaidat, a barátságot. Remek, maró gúnynyal író tényfeltáró publicistaként szakmai megérzéseid voltak. Mindig jó célpontot választottál ki és találtál. Nem heccelődni akartál, hanem az igazat megírni. Tudtad, hogy újságírónak lenni nem hálás feladat, de szép. Kár, hogy a munka folytatásában már nem tudsz részt venni.Neked előbb szóltak.