Olimpiai eszme és politika

A derék és jóságos Pierre de Coubertin báró nem sejthette, hogy életének főműve miként torzul el fél századnál hamarabb idő alatt. Coubertin tipikus szabadkőműves humanista volt, aki a helyes nevelésben látta a világbéke megteremtésének lehetőségét, a nemzetek, az egyes emberek boldogságának feltételét. 1925-ben lemondott a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöki tisztéről, és 1937-ben bekövetkezett haláláig egy grandiózus nevelésügyi reformtervezeten dolgozott: szerette volna létrehozni a nevelésügyi világuniót. Ezen elképzelései nem valósultak meg, de az olimpiai játékok felélesztésével örökre beírta nevét a történelembe.Coubertint két cél vezette az olimpiai versenyjátékok feltámasztásában. Egyrészt az ép testben ép lélek elv – azaz egészséges gondolatok egészséges emberekben születnek, a test edzése a szellemet is megedzi. Azt persze nem gondolta, hogy az izomkötegekkel egyenes arányban növekszik az intellektus is, de azt tudta, egy íróasztal mellett zöldülő penészvirág nagy valószínűséggel penészes eszmékre jut. Másrészt az az idealista meggyőződés munkált benne, hogy a versenytereken megküzdő ifjak nem akarják harctereken is összemérni erejüket, így ha a nemzetek ifjúságának legjava a sportpályán, sportszerű körülmények között csatározik, a világbéke szent ügye is elintézést nyer. Abból indult ki, hogy az ókori görögök az olimpiák idején abbahagyták a háborúskodást, ezért joggal (de tévesen) feltételezte, hogy a második évezred vége felé az emberiség lesz annyira érett és józan, hogy a versenyek idejére félredobja a gyilkolószerszámokat. Tévedett is, meg nem is. Három olimpia (1916, 1940, 1944) maradt el háborúk miatt, s több lett csonka, mert harcias kedvű politikusok az olimpiát használták fel bosszújuk eszközeként (1920, 1948, 1980, 1984). Ennek ellenére az olimpiai eszme volt, lett annyira erős, hogy a békevágy egyik legerősebb kifejezője, az egész világon elfogadott jelképe legyen. Talán túlzás lenne azt állítani, hogy megakadályozta háborúk kirobbanását, de közvetett szerepe lehetett néhány háború mielőbbi befejezésében, népek közötti megbékélésben.Az olimpiai eszmére és mozgalomra kezdettől fogva két sötét erő jelentett veszélyt. Az üzlet és a politika. (Igaz, milyen emberi érték van, amelyre nem tekeredik ez a két élősködő?) Kezdjük a politikával: bár rövidebb ideig nehezedett rá a játékokra, sőt optimista reményeink szerint eddigi gusztustalan szerepe egyre inkább csökken. A politikának fel kellett fedeznie az olimpiát, meglátnia benne a maga sajátos lehetőségeit. Ehhez az kellett, hogy az olimpia kivívja a presztízsét, tekintélyt szerezzen, fontossá váljon a népek és az emberek számára. Amint a játékok kinőtték a szűk körű sportesemény kereteit, a politikusok azonnal megpróbáltak rátenyerelni. Az 1916-os, Berlinbe meghirdetett olimpia elmaradt. Kiderült, hiú ábránd volt az az elképzelés, hogy a versenyek idejére elhallgatnak a fegyverek. Az 1940-es tokiói és a '44-es londoni olimpia is világháború miatt maradt el. Ám az olimpia szellemének nagyobb kárt okoztak azok a játékok, amelyeket megrendeztek, de rájuk telepedtek a politikai szempontok. Az 1920-as olimpiát Budapestnek ítélték, de az I. világháborúban vesztes országot azzal büntették, hogy a rendezés jogát elvették tőle, sőt a magyar (német, osztrák, török stb.) sportolók részvételét is megtiltották. Hogy ez a döntés mennyiben szolgálta a béke ügyét, azt döntse el a művelt Nyugat. Coubertin báró kétségbeesetten tiltakozott a kizárások ellen, de a politikusok ellenében az ő tekintélye is kevésnek bizonyult.Az olimpiai játékokban rejlő politikai propaganda hatalmas lehetőségeit a nácik fedezték fel. Az 1936-os berlini olimpia külsőségeiben is a germán faj felsőbbrendűségét lett volna hivatva hirdetni. Az más kérdés, hogy sok „alacsonyabb rendű” kaukázusi fajta, szláv, színes bőrű sportoló keresztbe tett az „árják” magabiztosságának. Ennek ellenére Berlin több újdonsággal gazdagította az olimpiák ceremoniális részét, így ott lobbant fel először az olimpiai láng. 1948-ban Londonba Németország és Japán nem kapott meghívást, mi magyarok is csak hosszas viták után kaptunk engedélyt az induláshoz. 1952-ben Helsinkiben a szovjet sportolók is megjelentek, s ezzel kezdetét vette a legméltatlanabb versengés a két világrendszer között. Melyik a magasabb rendű társadalmi berendezkedés: a szocializmus vagy a kapitalizmus? Minden aranyérem egy szög volt az ellentábor koporsójába. Ennek a szemléletnek semmi köze nem volt a sporthoz, az olimpiához, de a politikacsinálókat ez cseppet sem zavarta. Fokozta ezt az ízléstelen vetélkedést, hogy 1968-ban Mexikóban az NDK „sportolói” is elárasztották a versenytereket. Aki látott már NDK-s úszónőt, az soha többé nem táplál illúziókat arról, hogy a sport a test és a szellem harmóniáját hivatott szolgálni.Az Egyesült Államok 1980-ban a Szovjetuniót büntette az afganisztáni háborúért. 1984-ben a Szovjetunió büntette Amerikát a büntetésért. S ne feledkezzünk meg arról sem, hogy néhány alulszocializált, netán egyenesen elmebajos „szabadságharcos” az olimpiát „tüntette ki” azzal, hogy felhívja magára, mozgalmára a világ figyelmét. Az olimpiai szellemtől idegen volt, amikor amerikai polgárjogi harcosok bojkottálták a versenyeket a nekik nem tetsző nemzetek indulása miatt. De ez még hagyján. 1972-ben a müncheni olimpián palesztin terroristák izraeli sportolókat gyilkoltak meg, majd elbarikádozták magukat. Az olimpiai falu háborús övezetté vált, öszszesen tizenhat ember vesztette életét. A két világrendszer harca már-már az olimpia létét fenyegette, szerencsére az olimpia erősebbnek bizonyult, mint a két világrendszer egyike. A politika már kevésbé nyomja rá bélyegét a játékokra – kifinomultabb eszközökkel manipulálja -, így az olimpia egyik alapeszméje ismét megvalósulni látszik: a világ ifjúsága békében, barátságban mérheti össze erejét, tudását. (Az atlantai bombamerényletet már nem tudom politikai tettnek minősíteni, a terrorista nem politikus, nem katona, még csak nem is harcos, harsogjon bármilyen igaz ügyet is.)Persze itt van a másik leselkedő rém: az üzlet. Az még mindig elgáncsolhatja az olimpiai mozgalmat. De erről legközelebb.