Azért, hogy maradjon még mindegyikbôl, hogy együtt is tudjon lobogni majd a négy, diadalaként a hamarosan beteljesülô várakozásnak. És ebben az ellobbanó fényben egészen új megvilágítást kapott mindaz, amit a hatalom visszaszerzésének tébolyult akarásától vezérelve a nyakunkba zúdít a mai ellenzék.
Szánni kezdtem ezeket az embereket, akiknek soha semmi nem elég. Nem tudtak annyi összeköttetést szerezni, annyi pénzt, gazdasági erôt felhalmozni az állampárt idôszakában, amikor pedig szavukat rettegte az egész ország, hogy elég legyen. És nem tudtak a megnyugváshoz elég gazdag tôkésekké, megelégedett bankárokká, jóllakott „olajos” újgazdagokká válni akkor sem, amikor négy évig ismét nekik nyögött a nemzet. Mert űzi ôket a soha be nem teljesülô vágy. És a pénz után kell nekik a dicsôség és a hatalom is újra. Megpróbálják elhitetni, hogy rajtuk múlik minden, csak ôk a szakértôk, nélkülük megáll az idô, és összedôl a világ. Modern udvari bolondjaik, a függetlennek álcázott, de velejéig ellenzéki párti média-paprikajancsik segítségével folyamatosan azt sulykolják, hogy aki nem közéjük való, az tolvaj, hazug, harácsoló gazember, így próbálják meg elterelni a figyelmet saját régebbi gaztetteikrôl. És sajnos komolyan is gondolják egy idô után, amit beszélnek, és teljesen elveszítik az önkontrollt. Így férhetett ki a bűncselekmény gyanújába keveredett jelölt úr száján, hogy azért jó a korábbi idôpont a választásra, mert akkor „a kormány kevesebb kárt tud okozni”. Az ellobbanó gyertya illatát mélyen beszippantva arra gondoltam, milyen erôs hit kell ahhoz, hogy képesek legyünk szeretni ezeket az embereket.
Hamarosan eljön ismét a vasárnap. Várjuk türelmes várakozással, hogy a kisded megszülessen. Tudjuk, hogy akik ünnepeinket „árvalányhajas mucsai bunkósággal átitatott neobarokk giccsnek” titulálták, azok ezt is kiröhögik. De mi nem gyűlölhetjük ôket, azt nem érhetik el. És ugyanezzel a türelemmel várjuk majd az áprilist is, a legyôzött halál, a feltámadás ünnepét. Amirôl egy álszent pártvezér azt találta mondani, hogy félô, túlságosan átpolitizálódik a választások közelsége miatt. De megnyugodhat Kuncze úr. Azokkal szemben, akik mindenben csak a rosszat látják, akik szerint minden összeomlott, és hitehagyottan csak a saját hatalmukban látják az egyetlen reménysugarat, jócskán átpolitizált öröktôl fogva azok meggyôzôdése, akik a szenvedések mélyén is ott tudják a jóság teremtô hatalmát. Akiknek nem csupán szavakban, választási lózungok szintjén, hanem valóban fontos az ország felemelkedése, a magyar nemzet önmagára találása, az beszédes párhuzamot képes vonni hitének titka és a mindennapok által rászabott kötelességek között. Függetlenül attól, figyelmeztetik-e erre a szavazatáért kuncsorgó politikusok. Az ilyen ember akkor sem szavazott volna még nosztalgiából sem a tespedtségre, a látszatbiztonságot nyújtó segélyen tengôdésre, a negyven éven keresztül belénk vert semmit nem akarásra, ha történetesen májusban szólítják az urnák elé. Feltehetôen éppen ettôl berzenkedik a baloldal, hogy egyre nagyobb azok tábora, akik számára a jövô valóban elkezdôdött, akik számára a jelen szenvedései végre értelmet nyertek, akik várakozása mára igazi reménnyé vált. Nekik ugyanis eladhatatlan a luciferi ideológia, mert ôk azok, akik nem hiszik el, hogy a fényt a sötétség hercegeiként egyszer már elbukott pártangyalok hozzák, hanem tudják, az ott lapul lelkük mélyén, és csakis tetteik által ragyog fel újra.
Néztem az ellobbanó gyertyák füstjén át gyermekeim boldog arcát. A két rivális megbékélt a közös eredmény láttán. Bennem pedig lassan a jövô tavaszra szóló meggyôzôdéssé érlelte a reményt az örömhírre való várakozás.
origo.hu
Menczer Tamás: Ez még soha nem jutott eszembe! Avagy Magyar Péter ámokfutásának két hete, 1. rész.
