Nyelvtudás hiányában némán és félig-meddig süketen, ám éppen ezért csúcsra járatott érzékekkel ittam magamba Rómát és az ott lakó fantasztikus embereket. Értelmet akkor nyert mindez hirtelen, amikor a Forum Romanumot, mint a tenyerét, úgy ismerő olasz idegenvezető hölgy megállt az évszázados kövek előtt, kezével rámutatott valamelyikre, ezzel a mozdulattal nyitva ki előttünk a teret, mint valami könyvet, és úgy kezdte olvasni a kissé már elmosódott, töredezett, de torzó voltában is lenyűgöző romszöveget: allora. Elmesélte például, hogy Caesar igen tudatosan szerkesztette meg a maga Forumát. Felhasznált mindent, amit addig kedveltek az emberek. Igazi piacteret teremtett, ahol szabadon cserélődtek a földi javakon kívül az eszmék, hitek, vélemények is. A polgárok örömmel vitték oda üzletüket, szívesen töltötték ott szabad idejüket. A hatalmas oszlopsorokban, árkádokban megtestesült hatalom egyáltalán nem volt ellenszenves, sőt, felemelő érzést nyújtott a rómaiaknak.
De minden épület, minden szobor azt hirdette elhelyezésével és a maga különös, mítosszal átitatott jelentésével, hogy menynyivel jobb a császár hatalma a rossz, működésképtelen köztársaságnál. Hogy nagyszerűbb és élhetőbb államot alkothat egyetlen lángelme szárnyaló képzelete és erős akarata az alantas tömeg olcsón megvásárolható szavazatainál. Caesar térbe írt regényét még nem értették meg a maga teljességében a rómaiak, amiért a szerző életével fizetett. De példáját óriások követték, akik kialakították azt az összefüggő térrendszert, amelyet ma turisták százezrei csodálnak, sokszor nem is tudva, hogy egy különleges könyvtárban járnak, ahol a térrészletek úgy követik egymást, mint egy többkötetes krónika darabjai a polcokon, és amely jelenükről is rengeteget elárul, ha odafigyelnek, és megpróbálják megérteni a kövekbe rejtett titkos üzenetet az évezredek távolából. Traianus oszlopa a maga fennkölt magasságával aztán visszavezetett múltba révedő időutazásomból a jelenbe. Azon kuncogtam magamban a szalagszerűen magasba kúszó faragott képet bámulva, amelyből dicsőséges csaták, verejtékes hétköznapok és mámoros ünnepek története rajzolódott ki, hogy már akkoriban is sok lehetett a funkcionális analfabéta a polgárok között, azért találták ki nekik ezt az oszlopra tekert képregényt. De ekkor idegenvezetőnk, aki a déli nap ragyogását hordta tekintetében, már messze járt, így poénom hevenyészett fordítását nem oszthattam meg vele, pedig ő értékelte volna.
Allora. A jelen nem kevésbé érdekes, mint a múlt, és rendkívül tanulságos is, különösen, ha újságíró-delegáció tagjaként figyeli az ember azt az igyekezetet, amellyel hazája igyekszik megmutatni értékeit egy kulturálisan már-már elkényeztetett országban. Egy pizzéria teraszán hallgattam az olaszországi magyar évadot szervező, koordináló Hungarofest Kht. vezetőit, akiknek a megnyitó előtt egy nappal már az olasz partnereik által aláírt szerződés is ott lapult a táskájában, ami – ismerve az Itáliá-ban szokásos tárgyalási stílust és munkatempót – rendkívül figyelemreméltó teljesítmény. Az is kiderült, hogy – dacára a legmagasabb szintű szándékoknak – a kormányok különböző mértékű támogatásának, egy olyan hatalmas sikert arató rendezvénysorozat megszervezéséhez, amilyen a franciaországi Magyart volt, és amihez az Ungheria in primo piano (Magyarország előtérben) fantázianevű olasz évad hasonlítani szeretne, bizony csoda is szükséges. Földön járó ember a csodát az önfeláldozás határait súroló lelkesedésben, napi harminc óra munkában és a csak azért is típusú nyakas magyar virtusban találhatja meg.
Rubovszky Rita ügyvezető, Moldovai Viktor gazdasági és Reményi Krisztina programigazgató persze jobban szeretett volna az unalmas, csúcstechnológiás háttérrel megáldott, globalizált stílusú szervezőmunka után hátradőlni a fotelben, és figyelni hogyan döbben rá gombnyomásra minden olasz a két nép közötti évszázados együttműködés rendkívül gyümölcsöző voltára. Ám ehelyett valóságos csatamezők lőporfüstje sötétítette el az árkokat fáradt szemük alatt, amelynek csillogása azért azt is elárulta, egyáltalán nem bánják a történteket. Néztem az asztalok között lustán somfordáló macskákat, Róma „szent” állatait, és arra gondoltam, addig jó, amíg legalább az ilyen kulturális rendezvények mögött ott áll az ember. Ha emberek szervezik embereknek, még akkor is, ha az utolsó pillanatban derül ki a végleges program, a felhasználható összeg nagysága, és végül valamit mégis másképp csinálnak az olaszok. Nem ment ez valószínűleg másképp akkor sem, amikor Szent István várta koronáját, vagy amikor Mátyás várta feleségét Itáliából. Az említett eseményekre ma is büszkén emlékezik mindkét nép. Ám ki tudja, meddig maradhat fenn egy uniformizált, számítógépes logikával megszerkesztett, mindenből csak a közöset preferáló, az egyedit, a különöset elfelejtő programsorozat emléke?
Allora. Saját teóriám áldozatként – annak rendje és módja szerint – mindjárt másnap le is maradtam a pápai audienciáról, ami ugye nem túl gyakran adódik az ember életében. Valamilyen rejtélyes oknál fogva nem jutott el hozzám az információ, miszerint engem is akkreditáltak a Mádl Ferenc köztársasági elnököt kísérő csapatba. Nemzetes kollégám kétségbeesve telefonált: „Ottó, szólít a pápa, és te nem vagy sehol!?” De én akkor a város másik végében, a Cinecittában, a híres filmgyárban bámultam a világ legnagyobb stúdióját, ahol Federico Fellini forgatott, amíg élt, és ravatalát is ott állították fel, amikor meghalt. No persze, ne gondolja senki, hogy ez nem olaszosan történt! A még Magyarországról feladott fax alapján reggel vártak bennünket, mi pedig – a kint lefolytatott többórás telefonálgatás értelmében – ebédre érkeztünk.
A magyar évad filmvetítéseit is szervező nagyágyúkkal szerettünk volna találkozni, ehelyett egy gyönyörű olasz lány csicsergett pár elnézést kérő szót a kommunikációs főosztályról, majd rábízott egy biztonsági őrre, akinek annyi kulcsa volt, hogy nyugodtan elférne a rekordok könyvében. De még ez sem tudta elvenni kedvünket, hiszen láthattuk a századfordulós New Yorkot – igaz, díszletként csupán – Rómában, átélhettük egy német tengeralattjáró matrózának minden szorongását a forgatásokhoz használt makettban, és eredeti Fellini-rajzot is talált egyik kollégám a számlálhatatlan gipsz- és műanyag isten között egy műhelyben. Egyedül Luigi, alias Buza Kiss Lajos viselte nehezebben az olaszok újabb szervezési csúcsteljesítményét. Ez persze nem csoda, hiszen ő vállalta kalauzolásunkat az Örök Város forgatagában, s hiába tudta mindenki, ő tehet a legkevésbé arról, hogy rendre más történik, mint amit megígér, mégis kezdte magát úgy érezni, mint egy hivatásos házasságszédelgő, aki egyszerre fut össze valamennyi áldozatával.
Allora. Luigi, akit csak mi becéztünk így a háta mögött, mégis egészen másért fontos. Ő fogalmazta meg az alapkérdést, ami bennem is ott motoszkált már Párizsban, a Magyart eseményein. Le tudja-e bontani egy ilyen kulturális rendezvénysorozat az olaszokban a magyarokról magukban hordott, pörköltszafttól csöpögő bajszú, bő gatyás, csikós nép sztereotip képét? – kérdezte a Római Magyar Akadémián, amikor Szabó Győző igazgatóval és Csorba László tudományos igazgatóval beszélgettünk. És eszembe jutott az a Strasbourgban belém fortyanó indulat, amit akkor váltottak ki bennem az amerikanizált euro-idióták (franciák, németek, olaszok, mindegy, volt ott mindenféle náció!), amikor a dóm tövében hamisítatlan széki népzenére gyönyörű népviseletbe öltözött táncosok ropták a csárdást fergeteges hangulatot teremtve a karácsonyi vásár közepén. Ám ezeknek a multikulturálatlan világpolgá-
roknak a leghalványabb fogalmuk sem volt arról, még földrész szintjén sem, hogy honnan csöppent eléjük ez a csoda, amelyet egyébként élveztek. De le tudtam higgadni akkor is, hiszen épp aznap mondta el a befogadókészségéről elhíresült város polgármesteri hivatalában Budai Zoltán turisztikai államtitkár, hogy közel negyven százalékkal nőtt meg a hazánkba látogató francia turisták száma a Magyart hatására. Remélhetőleg nem lesz ez másképp az olaszok esetében sem, és akkor legalább Bukarest és Budapest között különbséget tudnak majd tenni, akik odafigyelnek az idegenvezetőre. A műveltebb rétegek pedig – mint megtudtuk – úgyis arra mozdulnak igazán, ami feleleveníti számukra az évszázados hagyományokra visszatekintő olasz–magyar kulturális kapcsolatok örökségét. Vagyis úgy kell Magyarországot belopni látóterükbe, hogy az is róluk szóljon. Az olaszok már csak ilyenek, immár ezzel a sztereotípiával is gazdagabbak lettünk. Aztán azzal győzködtem még Luigit, hogy az Örök Város lakóinak sem könnyű. Róluk meg azt terjesztik a franciák, hogy megeszik a macskákat. Azért van annyi belőlük Rómában, mert védetté nyilvánították őket annak érdekében, hogy gyökerestül kiirtsák az alaptalan rágalmakat a nemzetközi közvéleményből. El is szaporodtak tisztességesen, így jómagam is azt gondoltam az évezredes kövek között lustán nyújtózkodó állatokról, hogy azért van ennyi belőlük, mert tenyésztik őket, legyen belőlük elég az ínyencek asztalán.
Allora! Ennyit az előítéletek lebontásáról, mondtam Luiginak, és tudtuk mindketten, hogy a magyar évad sokkal sikeresebb lesz. Magyarország fél évig még inkább jelen van Itáliában, és ez a jelenlét évezredek múltán is felemlegethető lesz. Strasbourgban különösen...
origo.hu
Kigyulladt egy raktár Újpesten
