Vírusok az élő és élettelen világ határán

Tizennegyedik éve december 1-je az AIDS elleni küzdelem világnapja. Azóta szinte minden évben rangos nemzetközi konferenciákon összegzik e szörnyű ragály elleni küzdelem állását. Van miről beszélni, hiszen évente négy-öt millió ember kapja meg a fertőzést, hárommillió pedig belehal a korábban szerzett betegségbe. Hazánk – hála a korán bevezetett intézkedéseknek – az enyhén fertőzött országok közé tartozik.

Korunk legrettegettebb betegségét, az AIDS-t egy vírus okozza. Egy szokatlanul sérülékeny és érzékeny vírus.
De mi is az a vírus? Az talán már köztudott róluk, hogy a legkisebb lények a világon, kisebbek mint a baktériumok. De azt talán már kevesebben tudják, hogy ezek a parányi szervezetek az élő és az élettelen világ határán lavíroznak. Tulajdonképpen sem nem élő sem nem élettelen szervezetek. Illetve akkor élők, pontosabban akkor telnek meg élettel, ha sikerül egy olyan élő és működő sejtbe behatolniuk, amelyet aztán le is igáznak. Ez a leigázás azt jelenti, hogy a megtámdott sejt azt teszi, amit a vírus parancsol neki. A parancs pedig legtöbbször ennyi: „Gyárts engem!”
Berencsi György, a Johan Béla Országos Epidemiológiai Közont virológusa szerint vírusfertőzéskor olyasmi játszódik le, mint amikor a videokazettát betesszük a lejátszóba vagy a magnókazettát a magnetofonba. Az addig néma készülék, engedelmeskedve a kazetta parancsának, megszólal, és azt az üzenetet sugározza, ami a szalagon vagy a kazettán van. A vírusok azonban sajnos ennél tovább mennek. Nemcsak hogy lejátszatják, hanem le is gyártatják magukat. Hogy aztán ez a futószalag azonnal beindul, vagy napok, hetek hónapok, esetleg csak évek múlva, netán sohasem, az sok mindentől függ. Függ a vírus természetétől, a megfertőzött szervezet állapotától. Ezek a parányi információcsomagok általában nem törekednek az általuk megtámadott sejt teljes elpusztítására. Ha ezt tennék, rájuk is pusztulás, néhány fajtájukra esetleg évekig tartó kiszáradásos tetszhalál várna. Ők tehát – óvatos duhaj módjára – a nekik tetsző ideig eléldegélnének a gazdasejtben, azt szépen úgy irányítva, hogy mintájuk alapján újabb és újabb vírustömegeket állítson elő. Ezt azonban nem hagyja a szervezet immunrendszere. A kiterjedt és raffinált apparátus ez idő szerint az egyetlen erő, amely sikerrel veheti fel a harcot a vírusok ellen.
A védőoltások is az immunrendszer védekezőképességét serkentik, amikor a szúrással az orvos legyengített vírusokat, esetleg vírusrészecskéket juttat a szervezetbe. A védekező apparátus azonnal támadásba lendül, és azokat az ellenanyagokat gyártja, amelyek az adott vírus ellen hatásosak. Nemcsak hogy legyártja, hanem a „prototípusokat” el is raktározza, hogy újabb fertőzés esetén azonnal kéznél legyen a minta, amit akkor már csak sokszorosítani kell. Ezért van az, hogy ha valakit már beoltottak egy adott vírusbetegség ellen, esetleg magától kigyógyult egy fertőzésből, az legtöbbször ugyanattól a vírustól már nem betegszik meg többé.
Az immunrendszer küzdelme a betolakodók ellen legtöbbször megviseli a szervezetet, sokszor magának a védekezőrendszernek sem marad energiája, a testen élősködő, megszokott „házi baktériumok” féken tartására, így azok elpimaszodva olyan tüneteket (láz, végtagfájdalmak, duzzanatok) okoznak, amelyeket aztán legtöbbször csak antibiotikummal lehet megszüntetni.
Persze ez csak az alaphelyzet. Maguk a vírusok, a fertőzések módozatai és az immunrendszer reakciói nagyon nagy változatosságot mutatnak. Egy nemrég megjelent katalógus kétezer-nyolcszáz vírusfajtát sorol fel, és nem múlik el évtized anélkül, hogy a lista néhány tucattal ne bővülne.
A vírusok nemcsak hogy mindig mindenütt jelen vannak, de jelen is voltak. Minimum egyidősek a ma élő sejtes világgal, de vannak olyan vélekedések is, hogy a vírusok lehettek az élet első csírái, mások visszafejlődött szervezeteknek gondolják őket, és van olyan vélemény is, hogy a vírus nem más, mint elszabadult genetikai információ. Az tehát, hogy valaki vírusmentes környezetben éljen, illúzió. Legfeljebb a kórházak steril szobái-ban vagy a steril laboratóriumokban lehet megközelítőleg csíramentes közeget kialakítani.
Miben bízhatunk tehát? Elsősorban a sokat emlegetett immunrendszerünkben, amely egy felnőtt ember testsúlyának tíz százalékát teszi ki. Egy nyolcvan kilogrammos embernek tehát nyolckilónyi a védekező szervrendszere. Bízhatunk abban is, hogy a védőoltásokkal saját és gyermekeink szervezetét képessé tehetjük a védekezésre. Hogy a védőoltásokkal végzett immunitást mennyire komolyan kell venni, arra álljon itt egy nagyon friss példa. A járványos gyermekbénulás ismételt megjelenéséről van szó. Ezt a nálunk az ötvenes években fertőző vírust (Heine–
Medin-kór) már-már kiirtottnak vélték Európában a járványügyi szakemberek, 1998 novembere óta ugyanis a kontinensen ilyen típusú fertőzés nem fordult elő – 2001. március 20-án azonban megszakadt a régió po-liomentessége. Ezen a napon ugyanis a bulgáriai Burgasban megbetegedett egy tizenhárom hónapos oltatlan cigánygyermek. A következő két hónapban még egynél észlelték a kór tüneteit, egynél pedig igazolódott a fertőzöttség. Ezt a vírust Indiából hurcolta be egy kereskedő, és amikor az olyan szervezettel találkozott, amelynek nem voltak készletei védekezőanyagból, azonnal szaporodni kezdett a gyermek szervezetében. A kis beteg környezetében élők oltása (kétezer-ötszáz személy) azonnal megtörtént, néhány nap múlva az érintett régiók cigány közösségeiben további harmincezer öt éven aluli gyermeket oltottak be, majd az oltást az egész országra kiterjesztve összesen félmillió kisgyermek kapott az elmúlt év tavaszán gyermekbénulás elleni védőoltást. Egy újabb évig kellett várni arra, hogy az európai régiót hivatalosan is gyermekbénulás-mentesnek nyilváníthassa az Egészségügyi Világszervezet.
Az oltásokon felül abban is bízhatunk, hogy nem minden vírus és nem minden fertőzés okoz látható megbetegedést. Berencsi doktorék például 1966-ban a Hortobágy melléki települések sok idős emberének vérében találtak a nyugat-nílusi láz vírusának ellenanyagából. Az idős emberek nyilvánvalóan a Hortobágyon megpihenő, délről északra vonuló madaraktól fertőződtek meg – s ki is gyógyultak anélkül, hogy az egészről valaha is tudomást szereztek volna.
Ám a legtöbbször és legtöbbünknek a vírusok mégiscsak fenyegetést jelentenek. Nagyon sok betegség hátterében ők állnak. A lista eléggé rémisztő. A már említett járványos gyermekbénulás mellett rajta van a sárgaláz, az influenza, a himlő, a májgyulladás, a veszettség, a mumpsz, a kanyaró, a rubeola, a bárányhimlő, a nátha és a sokat emlegetett AIDS is.
Berencsi doktor szerint azonban még sincs ok kétségbeesésre. A tudomány állandóan újabb és újabb részleteket tud meg a vírusokról, az egészségügy, járványügy pedig igyekszik az ismereteket mihamarabb a tömegek számára is hozzáférhetővé tenni. Mi magunk is sokat tehetünk azért, hogy ne induljon be saját és szeretteink szervezetében a vírusgyár.
A víruskutató többek között azt tanácsolja, soha ne fürödjünk reggel. Aki reggelenként áztatja ki testét, lemossa azt a saját házibaktériumokból és vírusokból álló védőréteget is magáról, amely először veri vissza az idegen betolakodók támadását. A legelső kézfogástól, fogantyútól, tüsszentéstől sokkal könnyebben fertőződik meg, mert a külvilágból érkező baktériumoknak nincs konkurenciájuk. Esténként érdemes tehát fürödni. Éjszaka bőrünk mélyebb rétegeiből előrajzanak a már megszokott élőlények újabb példányai, és reggelre helyreáll a jól bevált „teflonbevonat”, amelyről az idegenekről származó kórokozók visszapattannak.
További tanács, hogy tömegközlekedésben vagy ha sok emberrel találkozunk, viseljünk kesztyűt. A kesztyű nemcsak kezünket, de az érzékeny testnyílásokat (szem, száj, orr, fül) is védi. Egész egyszerűen úgy, hogy kesztyűt viselve nem érintkezünk velük, és nem visszük be a kórokozókat szervezetünk védtelenebb részeibe.
Tartózkodhatunk a kézfogásoktól is. Az udvarias meghajlás, intés ezerszer egészségesebb (nem is beszélve a köszönéskor alkalmazott csókoknál, öleléseknél).
Hazaérkezés után váljon kihagyhatatlan rutinná a kézmosás. Ha a mosással fertőtleníteni (vírust irtani) is akarunk, akkor győződjünk meg arról, hogy az alkalmazott mosószer tartalmaz-e fehérítő hatású peroxidokat. Ez a hatóanyag (és az enzimes mosószerek) ugyanis még a vírusok egy részét is elpusztítja. A velük kimosott ruhát azonban gondosan kell öblíteni, mert a vegyszermaradványok károsítanak.
Nátha, influenza tüneteinek elhárítására jó segédeszköz a papírzsebkendő – de csak akkor, ha használat után gyorsan megsemmisítik.
Jó azt is tudni, hogy minden új kapcsolat, amely testi közelséggel is jár, nagy kaland az immunrendszernek is. Ha valaki túl gyakran vált partnereket, ma már sajnos nemcsak azzal a több száz, egy-egy partnerével együttélő mikrobával ismerkedhet meg, amelyek a társ „védőrétegét” alkotják, hanem összehozhatja őt a sors az AIDS-szel is.
A virológus a legesendőbbnek a kismamákat látja. Fokozottan ügyeljenek arra, hogy áldott állapotban ne találkozzanak új vírusokkal, kerüljék a tömeget. A kisbabát lehetőleg csak hároméves kora után engedjék közösségbe, addig ugyanis nagy (sokszor életkilátásait is rontó) megterhelés számára az új hatások elleni állandó védekezés.