Miután 1940-ben Olaszország a náci Németország oldalán belépett a háborúba, Észak-Afrika hadszíntérré válása sem sokáig késett. Mussolini 1940 szeptemberében Líbiából megtámadta Egyiptomot, de csak 100 km-re jutottak, Szidi Barrániig. A decemberi sikeres angol ellenoffenzíva visszaszorította az olaszokat líbiai területre, s 40 ezer foglyot ejtett. 1941. januárban a britek elfoglalták Tobrukot, majd egész Kirenaikát, s Etiópia felé is frontot nyitottak.
A Duce belátta, hogy önálló észak-afrikai és görögországi akciói kudarcot vallottak, s csak Hitler segítségével tudja hatalmát megőrizni. A Führer 1941 februárjában csapatokat küldött a nyugat-líbiai Tripoliba, Erwin Rommel parancsnoksága alatt, ennek ára azonban Olaszország kiszolgáltatása volt a német igényeknek. Az Afrikakorps március-áprilisban visszafoglalta a kirenaikai partvidéket, továbbá a középen fekvő El-Ageilát, Tobruk és Bengázi azonban a britek kezén maradt.
1941 novemberétől 1942 januárjáig ismét a britek folytattak sikeres offenzívát. Már Tripolit fenyegették, amikor a tengely új támadásba lendült, 1942. januárban Bengázit, februárban El-Gazalát vette be, júniusban Tobruk kapitulált. Rommel, a „sivatagi róka” ekkor kapta marsalli kinevezését.
A németek 500 páncélossal, könnyű és gyalogos hadosztályokkal benyomultak Egyiptomba, Mersza Matruhnál győztek az angolok felett és a hónap végére elérték El-Alameint. Itt azonban – 100 km-re Alexandriától – elakadtak, nem tudtak kitörni, sőt védekezni kényszerültek. Ez volt az első el-alameini csata. Mussolini hiába utazott Líbiába, nem vonulhatott be Kairóba fehér lovon, ahogy szerette volna.
1942 augusztusában az észak-afrikai brit csapatok főparancsnokságát Harold Alexander vette át, a hadműveleti főnök Bernard L. Montgomery tábornok lett, aki Rommel méltó ellenfelének bizonyult. (Ekkor kezdődött Sztálingrád ostroma is.) El-Alameinnél a tengerpart és a Kattara-mélyföld között 60 km-re szűkül a sivatag, amelyet el-alameini szorosnak neveznek. Itt a németek nem alkalmazhatták megkerülő taktikájukat. A britek első lépései a hosszú, majd ezer km-es utánpótlási vonal (Bengázitól El-Alameinig) támadása, és a víznyerő helyek tönkretétele volt. A légi fölény megszerzése lehetővé tette a támadást, a 230 ezer brit katonával szemben csak 80 ezer német és olasz állt. Az angolok a csatában 1500 harckocsit és ugyanennyi ágyút vetettek be. Monty délen színlelt csapatmozgásokkal elterelte az ellenség figyelmét, miközben északon, a tengerparton készítette elő a támadást.
A 8. hadsereg akciója október 23-án indult, Rommel csak 25-én érkezett vissza Berlinből. Azonnal ellentámadást indított, ereje azonban kevés volt az áttöréshez. Október végén ausztrál csapatok nyomultak előre, de nem értek el sikert, végül a november 2-án indított támadással megtörték a németek ellenállását, Rommel visszavonult. Hitler őrjöngött, s hallani sem akart hátrálásról, Rommel engedelmeskedett, holott ekkor már csak 30 páncélosa maradt. A brit tankok november 4-én törték át a németek vonalait, s 30 ezer hadifoglyot ejtettek. A Führer 5-én engedélyezte a visszavonulást, ekkorra azonban a britek már túljutottak azon a ponton, amelyet ő elfogadott. A Duce hozzájárult a tunéziai határig történő visszavonuláshoz.
A győzelem az angoloknak 55 ezer emberébe került, a tengelyhatalmak 15 ezer katonát vesztettek. A keleti front milliós hadseregeihez képest a sivatagi harcok 1-2 százezernyi katonájának küzdelmei jelentéktelennek tűnhetnek, de valójában nagy jelentőségű és súlyos hadiesemények zajlottak Észak-Afrikában. El-Alameinnek a németek és olaszok számára katasztrofális következményei lettek: céljukat, a Szuezi-csatornát nem érték el, s ettől kezdve Afrikában a szövetségesek kezébe került a kezdeményezés, és a német-olasz csapatokat fokozatosan kiszorították a földrészről.
origo.hu
Komoly anyagi segítséget kapnak a nyugdíjasok
