Erőszak a családon

A kormányváltás óta feltűnően elszapo rodtak a család elleni támadások Magyarországon. Nem csupán a gyermekeit és önmagát is kivégző hatvani nőre vagy a nevelőapját meggyilkoló lányra gondolok, hanem arra az összehangolt támadásra, amit a közvéleményt formáló értelmiségiek egy csoportja indított a társadalom megtartó ereje ellen. Naponta kerülünk szembe romboló megnyilvánulásaikkal, amiket a politikus, a tudós vagy az újságíró pozíciójából zúdítanak a kevésbé tájékozott, ezért védtelen emberek nyakába. Remélhetőleg ez a néhány leleplező mondat segít ellenük védekezni olvasóinknak.
Kezdjük ott, hogy a manapság oly divatos tudomány, a szociológia jeles képviselőinek többsége a családot – az eddig ismert társadalmak alapját – válságban lévő, elavult, megszüntetendő intézménynek tartja. Példaként hozzák fel a válások világszerte magas arányát, a házasságkötések számának csökkenését, az alternatív együttélési formák (élettársi viszony, gyakori partnerváltás stb.) elterjedését. Amikor valami szörnyűség történik, mint például a fent említett két eset, akkor ezt teóriájuk megerősítéseként értékelik. Egy összefoglaló jellegű szociológia tankönyvben a család címszónál egyenesen az olvasható, hogy „a családban jóval nagyobb az esélye annak, hogy egy gyermek erőszak áldozata lesz, mintha egyedül kószálna egy kietlen külvárosi sikátorban”. Ez a tétel egy nemrég napvilágot látott újságcikkben már így szólt: „Magyarországon majd minden héten meghal egy gyerek abban a környezetben – a családban! –, amelyről sokáig azt hittük, ez a legbiztosabb pont minden külső támadással szemben.”
Azt a jelenséget tehát, hogy az emberek egyre nagyobb hányada – sajnálatos módon – képtelen normális családi életet élni, és emiatt a családon belüli erőszak olykor döbbenetes mértéket ölt, eltúlozzák – „minden héten meghal egy gyerek” –, és elferdítik azzal, hogy az egyedi jelenséget a család egész intézményére kiterjesztik. Azt a látszatot próbálják ezzel kelteni, mintha maga a család tehetne arról, hogy néhány, emberi mivoltából kivetkőzött lény nem tud benne létezni. Ez nem csupán azért bűn, mert tovább zilálja a társadalom alapintézményébe vetett bizalmat, hanem azért is, mert a kézenfekvőnek tűnő magyarázat elfojtja azt a közös gondolkodási folyamatot, amely az igazi okok megkeresésére irányulna. Ma civilnek álcázott baloldali-liberális szervezetek házalnak a politikusoknál a családon belüli erőszak büntethetőségét követelve, erről az elmúlt hetekben naponta adott hírt a média. Alig hallatszott azonban azoknak a hangja, akik arra figyelmeztettek, hogy ez a probléma nem oldható meg a büntetőjog eszközeivel, az okokat kellene feltárni, és azokat megszüntetni.
Fölmerül a kérdés, miért jó az egyeseknek, ha teljesen szétzüllik a társadalom alapját képező család? Nos, erre nyilvánvalóan azt válaszolnák az általam idézettek, hogy ők ezt egyáltalán nem akarják. Ténykedésük mégsem egyszerű gondatlanságból fakad, hanem egy olyan értékrendből, amely szükségszerűen vezet a család megtámadásához. Ők ugyanis azt tartják, hogy a társadalmi feszültségek úgy csökkenthetők legsikeresebben, ha felszámoljuk a közeget, amiben keletkeztek. Ha nincs vallás, nincs vallási gyűlölködés. Ha nincsenek nemzetállamok, nincs nacionalizmus. Ha nincs család, nincs családon belüli erőszak. Velük szemben én viszont azt gondolom, hogy nekem meghatározó élményem a magyarságom. Magyarország a hazám, ahol nem vagyok száműzött, még akkor sem, ha üldöznek. Magyarországon, a magyar nemzet tagjaként családban élek. Szeretjük egymást, számtalan gond, konfliktus ellenére. Hitem a legnehezebb körülmények között, a legálnokabb kísértések ellenére is egyben tartja ezt a rendszert. Következésképpen nem verem sem az asszonyt, sem a gyerekeket. Mélységesen elítélem azokat, akik ütnek, amikor ölelni kellene. Szánom azokat, akik ezt sehogyan sem akarják érteni.