A követ emésztő tűz

Apámat a Jézuska hozta. Lekéste ugyan a szentestét, mint később életében annyi mindent, de ennek ellenére mindig a karácsonyfa alá került születésnapi ajándéka is: egy könyv és egy palack különleges minőségű vörösbor. Ezt a kettőt szerette a legjobban az öreg. Olvasni és vörösbort inni. Krisztus urunk vére az, meg van írva a Bibliában, mondogatta nagyapámat idézve. – Kössígedbe’ se ittál ilyet! – tette hozzá, ha a sajátját kínálta. Gyarapodott a könyvtár, gyűltek az üres üvegek, és eljött az a karácsony is, amikor egyikőjük sem koccint már velünk. Egyre könnyesebb a fenyőfára tűzött gyertyák lángja.
Két éve történt, a nyári szünetben. Meredek hegyoldalon másztunk felfelé, legelöl apám. Nem tudott vele lépést tartani más, csak egyik unokája, pedig nagyon-nagyon beteg volt már. De fenn a csúcson éppen dolgoztak a mészégetők, azt látni kellett, így nem számított semmilyen ziháló ellenvetés, ha méterenként meg-megállva is, de mászott tovább az egész család. Úgy éreztük, elfogyott az égről minden levegő, mire fönn utolértük egymást. Apám akkor ölébe vette unokáját, hogy mindent lásson, de ne menjen mégse túl közel. És nézték, a hatalmas tűz miként égeti el a mázsás követ, hogy por marad csupán. És az én lányom azt kérdezte, miért van ez az egész. Hasznos ez a kő por alakban is, magyarázta az apám, összetartja a házakat, amelyekben lakunk, majd letette a földre a kis kíváncsit, mert vízzel telt tüdeje köhögésre ingerelte. Egy munkás éppen hatalmas rönköt dobott a tűzre, s a felröppenő szikrafelhő óriás csillagszóróvá varázsolta a forró katlant. Bámultuk hosszú perceken át, majd lementünk a völgybe egy pohár borra, hogy kibírjuk az utat az üdülőig.
A következő nyáron apámat megműtötték. Kicseréltek szívében néhány billentyűt, eret, pedig tudták, a halott izmokon ez már semmit sem segít. De talán néhány évet ezzel is nyerhet; és akkor nem számít semmilyen félelem, tudálékos ellenvetés, végül rábeszélte hát a műtétre magát az egész család. Olvastam sokat az ilyen beavatkozásról, nagyjából el tudtam képzelni, milyen lehet, mégis nagyanyám párnája járt az eszemben a kórház felé bandukolva. Gyerekkoromban féltem ettől a párnától. Világoskék selyemből volt, közepén vörös szív állt szalagokkal átkötve, fölötte pedig egy felirat varrott betűkből azt hirdette, Jézus szíve örökké él. De nekem mégis egy visszataszítóan élettelen szívet juttatott mindig az eszembe. Egy mozdulatlan szív nem lehet Jézusé, okoskodtam gyermeteg módon, vacogva a félelemtől, felnőttként is hülyén. Apám meglehetősen mogorván ébredt tetszhalott állapotából, kiabált mindenkivel. Anyámat haza akarta zavarni, ne lássa ilyen magatehetetlen állapotban, és maga is elrohant volna valahová, ha meg bírt volna mozdulni. Mi a francot akarnak még beadni nekem? – ordított a nővérre, aki egy sötét folyadékkal telt poharat tartott elé, miután visszaért vele a kórterembe. Igya csak meg, a doktor úr szigorú parancsba adta! – csitította a hölgy, aki sokszor látott már ilyet. És ekkor – újjászületése óta először – mosolyra görbült a szája apámnak. Apró kortyokban megitta a pohár vörösbort, és tudta, jó helyen van, visszaérkezett, újból a helyén volt benne a lélek. Unokáját már nevetve ültette ölébe, amikor az azt kérdezte, papám, hogy vették ki neked a szívedet, és elmesélte, hogy bizony ő abból semmit nem látott, mert aludt, de visszatették, és ez a lényeg.
Az utolsó karácsonykor Vincze Bélától vettem neki egy Egri Bikavért. De a könyvnek – tudom – még jobban örült. Nemcsak azért, mert a sok gyógyszerre akkor már nem nagyon ihatott, hanem az egy igen különleges könyv volt. Szép, hittel teli írások után kutakodtunk a szerkesztőségben az ünnepi összeállításhoz, és katolikus még nem volt. A tanító rendekben bizonyára van olyan pap, aki szépirodalmi minőségben ír, vetettem fel, mire Dippold Pali felkiáltott: – Felhívom Végvári Vazul atyát! – Te ismered Vazul atyát? – képedtem el, hiszen apámnak a legkedvesebb tanára volt Esztergomban, a ferenceseknél. – Hogyne ismerném, van is egy könyvem tőle otthon – mondta Pali, és másnap behozta. Abból választottunk egy részletet a lapba. Kérnem sem kellett, Pali a könyvet azonnal nekem adta. Azt kapta tőlem apám az utolsó születésnapjára.
Még ki sem tavaszodott, amikor álltunk anyámmal, feleségemmel, fiammal bőgve az urna körül. Lányom persze semmit nem értett, csak azt fogta föl, hogy nagy baj van. Kérdezte, hol van a papája, mondtuk neki, benne az urnában. Csendben borozgattunk már otthon a rokonokkal, amikor meg merte kérdezni, ami leginkább foglalkoztatta egész nap. De hogy fér bele papám abba a kis cserépbe? – bújt oda hozzám. Majd szétmarcangolt a keserűség, de elnevettem magam. Felvettem az ölembe, és mesélni kezdtem. Tudod, nagy tűz volt, mint ott fenn a hegyen, olyan nagy, ami a követ is porrá égeti. Por lett papámból is. Hasznos por, ami összetart bennünket, míg élünk, az van az edényben. Ha gyertyát gyújtunk, mindig gondolj erre a tűzre! Nézett rám a lányom, még a homlokát is ráncolta, ahogy az anyja szokta, ha nagyon koncentrál. S mivel láttam a szemében, hogy érti, amit mondok, belekortyolhatott a vörösboromba. Kössígedbe’ se ittál ilyet, mondtam neki, és összebújva vártuk nagyon újra a karácsonyt, pedig a húsvét is messze volt még.