Hogyan lesz az ötven százalékból tíz?

Sokan irigylik mostanság a pedagógunsokat: ötvenszázalékos béremelés… nNem hangzik rosszul; és szép is volnna, ha igaz lenne. Csakhogy az érvényben lévő adósávok miatt az emelt összeg jelentős része elvész, nem kerül a nevelők bankszámlájára a havi bérrel. Kevesen mernek nyíltan beszélni erről. Félnek a következményektől. De vannak olyanok is, akik kendőzetlenül vállalják a véleményüket.
Zaccaria Leó, a debreceni Tóth Árpád Gimnázium 46 esztendős, magyar–történelem szakos tanára huszonhárom éve tanít. Fizetése, az emelés után, alig több mint száztízezer forint.
– A pedagógusbérek növelésének kérdése a kommunizmusban gyökeredzik. Sokan tudják, hogy a Rákosi-korszak óta az értelmiségiek elnyomatásának jól bevett formája volt a bérek alacsonyan tartása. Erre mindig megvoltak az érvényes paragrafusok. Azok, akik a nyolcvanas évek elején tanítottak, jól tudják, hogy az egy-két ezer forintra rúgó pedagógusbérek azért nem voltak annyira feltűnőek, mert a legtöbb magyar ember keveset keresett. A leszakadás a rendszerváltás után lett szembetűnő.
A gimnáziumi tanár olyan hivatalos, a sajtóban is napvilágot látott felmérésről is beszámol, amelyből kiderül, hogy a pedagógusok reálbérének értéke a kilencvenes évekhez képest huszonöt százalékkal csökkent.
– Ez annyit jelent, hogy jóval több munkával és névleg nagyobb összegű bérekkel sem tartunk ott, ahol annak idején voltunk – folytatja Zaccaria Leó s leszögezi: – A legutóbbi ötvenszázalékos pedagógusfizetés-emelést a nyilvánosság, a laikusok előtt nem éppen tisztességesen tálalták. Legtöbben nincsenek tisztában azzal, mennyi pénzt jelent ténylegesen az emelés, a személyi jövedelemadó miatt. Óriási számokról beszélnek, és nem a nettó összegről. Ez az ötvenszázalékos emelés anynyit ér, mint a tíz-tizenkét évvel ezelőtti bér.
– Az életszínvonalon tehát nem sikerült javítani.
– Semmivel nem élek jobban, mint a nyolcvanas évek elején. Egy helyben toporgunk. A feleségemnek is tanári diplomája van, de könyvtárban dolgozik. Egyik gyermekem gimnazista, a másik egyetemista. A napokban számolgattam: az óriásira felfújt fizetésemelés arra lenne elég, hogy megvegyek belőle egy-két szakkönyvet. De ha könyvre költeném a pénzt, annyival kevesebb maradna a családnak. Inkább elmegyünk egy bevásárlóközpontba, és tíz-tizenöt ezer forintért élelmet veszünk. Semmi fényűzés! Mindenből csak anynyi kerül a kosárba, ami egy négyfős családnak elengedhetetlen.
– A pedagógusok többsége megalázónak tekinti az őszi béremelés túlhangsúlyozását.
– Amikor a béremelés szándéka bekerült a köztudatba, nyilvánvaló volt, hogy a jelenlegi kormány cserébe elvárja az értelmiség szavazatát a választásokon. Kétségtelen, remek kampányfogás. De aki tisztában volt a hazai pedagógusok bérhelyzetével, pontosan tudta, hogy ezt az emelést nem lehetett megkerülni, esetleg halogatni. Azt viszont a legtöbb kolléga nem is sejtette, hogy csak papíron lesz mutatósabb az új összeg.
Zaccaria Leó történelemtanárként naprakész információkkal rendelkezik az uniós elvárásokról is. Nem kivétel ez alól az oktatásügy sem. A pár hónapja Magyarországon járt európai bizottsági képviselők például ajánlást tettek a pedagógusok bérének rendezésére. Az indoklás egyszerű: a hazai nevelők, oktatók fizetése több százezer forinttal el van maradva az uniós országokban élő kollégáik bérétől.
– Úgy gondolom, ez a fizetésemelés nem csupán közérzetjavító intézkedés volt, hanem az uniós csatlakozás szempontjából is kapóra jött. Az lenne az igazi, ha ezt a megszépített ötven százalékot csak a kezdetnek tekinthetnénk. Ahhoz, hogy az oktatásban dolgozók minőségi munkát végezzenek, teljesíteni tudják a korhoz igazított igényeket, és ne vándoroljanak el a pályáról, olyan fokú anyagi megbecsülést kellene kapniuk, mint amilyen az uniós országokban megilleti őket.
Zaccaria Leó úgy véli, a tisztességes anyagi megbecsülés megszüntetné a főállás mellett, kényszerűségből vállalt kiegészítő munkákat. Az így szerzett pluszjövedelem saját tapasztalata szerint csak ahhoz elég, hogy a családja hó végén ne kölcsönből éljen.
– A több évtizedes lemaradás miatt nemhogy a látványosnak tűnő ötvenszázalékos emelés, az esetleges százszázalékos bérnövekedés sem lenne elég az életminőségünk megváltoztatásához – zárta gondolatát a debreceni Tóth Árpád Gimnázium vezetőtanára.
Ménes Andrea, történelem–pszichopedagógus szakos tanár, a bagaméri általános iskola igazgatója hasonlóképpen vélekedik. A tizenhat éve tanító tanárnő elmondja, kollégái örömmel fogadták a béremelés hírét s azt is, hogy az ígéretből ősszel valóság lett.
– Az ötvenszázalékos emelés jól mutatott az újságok szalagcímén, s bizonyára voltak olyanok, akik irigykedtek is egy kicsit. Bár arról csak kevesen szóltak, hogy a személyi jövedelemadó miatt nyoma sincs az említett bérnövekedésnek. A kézhez kapott első bérjegyzéken már fehéren-feketén szerepelt a nettó jövedelmünk. Ez viszont, a negyvenszázalékos adózás miatt, igen szerény összeg. Általában tíz-tizenötezer, legfeljebb húszezer forinttal lett több a munkatársaim fizetése.
Az igazgatónő azt sem titkolja, a többségükben rossz anyagi körülmények között élő pedagógusok a szerényebb emelésnek is örültek, noha tisztában vannak vele, így is óriási a lemaradásuk. Ménes Andrea elkeserítőnek tartja, hogy a pedagógusok béremelésére nincs teljes állami fedezet.
– Sajnos a helyi társadalom, a településen élők ismét szembekerülnek majd a tanárokkal, tanítókkal, óvónőkkel, mivel a helyi önkormányzatra hárul a bérek előteremtése. Így esetleg kevesebb pénz jut a falvak fejlesztésére. Másfelől a pénztelenség miatt létszámleépítések, osztály- és csoportösszevonások is fenyegetnek bennünket. Ez egyáltalán nem szolgálja a gyermekek és a pedagógusok érdekét. A kormányzatnak újra kell gondolnia az elképzelését, s tehermentesítenie kell az önkormányzatokat – szögezte le a bagaméri általános iskola igazgatónője.