Mi valakire várunk

Már csak négy nap van hátra, mondja majd a lányom, kibányászva a fenyő alakú csokit a mostanság divatos adventi naptárból, arca sugárzik az örömtől és a várakozás izgalmától. Tudom, hogy így lesz, mert így volt akkor is, amikor a huszas számú csokikocsit vagy a tizenhatos télapót majszolta el. Ez a boldog feszültség vasárnaponként még inkább felerősödött, amikor meggyújtottuk a gyertyákat a koszorún, és a pislákoló fényben hirtelen csönd támadt, amelyben végre lehetett gondolkodni.
Például arról, mit is vár annyira egy ilyen apróság? Biztosan fontosak neki a Jézuskához írt levélben említett ajándékok, amelyeket a tesójával körmöltetett papírra, és amelyek már ott is lapulnak a ruhásszekrény vagy a garázs láthatatlan zugaiban. De ismerve az ő tárgyakhoz fűződő viszonyát, látva, hogy két keresztbe tett pálca köré tekert, maradék fonálból készített „képnek” ugyanúgy tud örülni, mint a legdrágább legónak, biztosan lehet állítani, hogy számára a karácsonyban nem ezek a tárgyak a legfontosabbak. Nyilván várja a finomságokat, különös tekintettel a süteményekre és édességekre, ám amilyen keveset eszik, attól még nem válna a karácsony a legvártabb eseménnyé az évben. Rájöttem végül, számba vehetem a legkülönfélébb magyarázatokat, egyik sem lesz elég külön-külön és összeadva sem, hogy megválaszolja a kérdést: Miért a legcsodálatosabb ez a várakozás mindegyik közül?
De miért is kutakodsz a pici lány agyában, kérdeztem magamtól, te talán tudod a választ? És akkor eszembe jutottak esztelen várakozások. Amikor például szabócentit vágtunk a seregben, számolva a semmibe pergő napokat. Nem tudtuk mire várunk, nem is nagyon érdekelt bennünket. Fásultan vettük tudomásul, ha egyszer-egyszer jobb volt a kaja, ha pedig végre kiengedtek bennünket a látszólag szabad világba, kegyetlenül csalódottan rúgtunk be, mert nem tudtunk mit kezdeni vele. Nem valamire vártunk, hanem valaminek a végére. Majdnem maradandó károsodást okozott ez a kifacsart, semmibe bámuló látszatélet. Elmúlt szerencsére, és ha válaszolni nem is tudok, de legalább a kérdést már értem. Legalább is ezzel ámítottam magam.
De miért is foglalkozol te magaddal, amikor elképesztő körülötted a zűrzavar, vontam felelősségre az írás elől a gyertyák fényébe menekült lusta önmagam. És akkor eszembe jutott jó pár hataloméhes arc, ahogyan vigyorgott tavasszal centivágás közben. Számolták a napokat, várták valaminek nagyon a végét. Elképzelésük sem volt, mi lesz azután, hogy eljön újra az ő világuk, de nagyon akarták. Nem kérdeztek önmaguktól semmit, mert kérdezni nehéz, és még nehezebb válaszolni. Csak menekültek a kérdések elől. És akiben maradandó károsodást okoztak a kifacsart, semmibe bámuló hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek, velük menekültek. El is jött a semmi világa újra, amiben fásultan vehetjük tudomásul, ha vastagabb valamivel a boríték, jobb egyszer-egyszer a kaja, de nincs mire várnunk, csak reménykedhetünk, hogy ismét vége lesz. A vigyorgó arcok most látszólag elégedetten csámcsognak a hatalom vájúinál. Száznapokra osztják az időt, annak ugyanis hamar vége van, amit újra és újra várni lehet. Ám lökdösődnek, túrnak, röfögnek, és ijedten pislognak körbe minden áldott nap, nem fenyegeti-e veszély kivívott pozícióikat. Mert semmi mást nem akartak. Csak a hatalmat akarták, ami jövőbe ívelő célok nélkül semmi.
Most vajon mire várnak? – kérdeztem magamban. A választ már másnap reggel harsogta a rádió. Elkezdődött a visszaszámlálás, elindították az uniós órát, amely percre pontosan mutatja, hányat kell még aludni a csatlakozásig. Elképzelésük sincs persze, mi lesz azután. Jobb lesz-e a kaja egyszer-egyszer, vastagabb-e a boríték mindenkinek? Nem járunk-e úgy, mint egykor katonaként kiszabadulva a látszólag szabad világba, hogy kegyetlenül csalódunk, mert nem tudunk mit kezdeni vele? De kit érdekelnek az undorító kérdések? Hisz a semmibe bámuló vigyori arcok most sem valamire várnak, csak a végét számolgatják valaminek. S mivel be is fog következni, keresik már a nyomdát az Első száz nap az Unióban című brosúrának!
De miért idegesíted magad ezzel, amikor várjuk a karácsonyt, kérdeztem magamtól, és ránéztem lányomra, aki ezen a hétfőn is alig bírt felébredni, de most valahogy mégis tűrte az öltöztetés kínjait. Megsimogattam a hátát, mire csukott szemmel cinkosan elmosolyodott. Mosolyába izgalom, feszültség és boldogság keveredett.
Mint elfújt gyertyák fölött a kékes füst, a szobában titok lebegett.