A gyenge forint a bérből és fizetésből élőket sújtja

Kétszeri, összességében 15 százalékot is meghaladó forintleértékeléssel kezdődött a kormányzati ciklus 1994–98. között. Ezt később – mint gazdaságpolitikai eszközt – csúszó leértékelés formában állandósították. A pénzrontás politikája gyorsan megugró inflációt, növekvő kamatokat eredményezett. A mindezt intézményesítő Bokros-csomag jól illeszkedett abba a módszertanba, amit a magyar gazdaságpolitika 1978–79 óta folyamatosan alkalmazott, mármint hogy exportgazdaságunk versenyképtelen hányadát valutaleértékeléssel támogatja. Úgy tűnik, a latin mondás, aminek magyar megfelelője: „változnak az idők”, hazánkra továbbra sem érvényes. A 2002 áprilisában kormányra kerülő szociálliberális csapat szeme előtt ismét a leértékelés csábító fénye lebeg, miközben ismét az exportgazdaság érdekeire hivatkoznak.
Így kerülhet ma arra is sor, hogy a valutastabilitás tekintetében a törvény által rendelt kötelességét teljesítő jegybankot és annak elnökét pénzrontásra szólítják fel. Igaz, hogy akik ezt korábban önként megtették, azok nevét ódákba foglalták.
Kár lenne azt állítani, hogy az exportőröknek nem hoz hasznot a leértékelés, mert bizony hoz. A gyengülő forint miatt az exportbevételekért kapott eurót vagy dollárt egyre több forintra lehet beváltani. Érdemes ezek után exportérdekeinket is szemügyre venni. Ennek döntő hányadát a Magyarországra adó- és foglalkoztatási kedvezményekkel betelepülő multinacionális cégek adják. Az exportban eleve magas az importhányad, tehát ami jön a réven (export), elmegy a vámon (importhányad). Ezeket a cégeket a leértékeléssel ahhoz segítjük hozzá, hogy a termékeikhez hozzáadott minimális magyar értéktöbbletet – ami az összeszerelési munkából adódik – jobban értékesíthessék. Tekintettel arra, hogy az unió megszabta az adható adóelőnyök határát, az így keletkezett kiesést más módszerrel, valutaleértékeléssel kellene ellentételezni. Aligha hihető azonban, hogy az unióban működő konkurens cégek ezt ne sérelmeznék. A jogos vádak pedig az országot érnék. Kis- és középvállalkozóink exportképességét pedig inkább a technikai fejlesztéseket megalapozó olcsó források és programok segíthetik, hogy legyen exportképes termékük.
De vajon jó-e a leértékelés az árfolyamnyereségre játszó exportőrön kívül másvalakinek is Magyarországon? Megfelelhet még egyes multicégek szálláscsinálóinak, iparipark-tulajdonosoknak, akik attól tartanak, a további multikivonulások miatt csökkennek a bevételeik. Ők elgondolkodhatnának azon, hogy alkalmas magyar vállalkozásfejlesztési politika esetén az ipari parkokba magyar vállalkozók is beköltözhetnének, és ők is fizethetnének bérleti díjat. És bizony kár az idegenforgalmat leértékeléssel kúrálni. Az elmúlt néhány év megmutatta, hogy az alkalmas befektetések ebben az ágazatban is dinamikusan növelik a bevételeket. Áraink versenyképesek, és jó ideig azok is maradnak. Fejleszteni azonban továbbra is kell, de beruházásokkal és nem az őket helyettesítő szólamokkal. Tekintettel arra, hogy nem találunk több pénzrontásbarát csoportot, nézzük meg, kiknek okozhat gondot a forint leértékelése. Az ilyen intézkedés sért minden magyar állampolgárt, mert minden leértékelésnek automatikus inflációs hozadéka van. Négymillió bérből és fizetésből élő ember szenvedi meg az inflációs többletből adódó illegális „többletadót”. A frissen megemelt bérek is magasabb szja-sávba kerülnek, és ott az áfa is több. Kárt szenvednek továbbá azok a magyar polgárok is (több millióan vannak évente), akik külföldre utaznak, mert többet kell fizetniük a szállásért, az ellátásért, gyermekeik külföldi nyelvtanulásáról, képzéséről nem is beszélve. Többet fizetnek azok is (ők is több millióan vannak évente), akik importcikkeket vásárolnak. Hasonlóképpen járnak a cégeik fejlesztését végzők, akik importgépeket, -berendezéseket kívánnak használni. Különösen a kisközépszektor érdeke sérül, hiszen az uniós követelményre történő felkészülés önmagában is lökésszerű fejlesztési igényt zúdít rájuk. A valutaleértékelés kapcsán vásárlóként, munkavállalóként és tulajdonosként egyaránt tetemes károk érnek milliókat Magyarországon. Munkavállalóként elég arra gondolni, hogy a 2001-ben ötvenezer forintra emelt minimálbér euró-ellenértéke ismét csökkenni kezd. Elegendő jelzés ez azoknak az uniós munkaadóknak, akik élve a 2004. utáni alkalmazási lehetőséggel, magyaroknak munkát ajánlanak. Ők bekalkulálják a magyarországi bérek euróban mért színvonalát is, amikor bérajánlatot tesznek, és azt mondják, miért akarsz te is kétezer eurós bért, amikor nálatok ezért a munkáért az ötszáz euró is csak álom. Leértékelés esetén veszteség éri az összes tulajdonost is. Vagyonuk euróra átszámítva egyre kevesebbet ér, vonatkozik ez mindenre, ami vagyonként forgalomképes. Itt támad igazán „ezt láttuk már”-érzése az embernek. Nem ez történt véletlenül 1995-ben, hogy először alaposan leértékelték a forintot, majd utána tömegprivatizációt hajtottak végre? Esetleg nem ez készülődik 2003-ban is? Egész véletlenül a költségvetés is számol a jelentős privatizációból származó bevételekkel. A vagyonvesztés érinti a kisembert is, hiszen a leértékelés mértékében egyre kevesebb euróért vagy dollárért lehet vidéki parasztházat, balatoni nyaralót megszerezni, amit a kisemberek eladni kényszerülnek, ha gyermekeiket lakáshoz akarják juttatni.
Az eddigi kifejtésből megállapítható, hogy egyáltalán nem lesz mindegy, milyen árfolyamon gyengülő vagy erősödő pénzzel közeledünk a közös pénzhez, az euróhoz. A társadalom döntő hányadának érdekei a stabil pénzhez fűződnek, de erről szólnak az uniós elvek (Maastricht) is. Ennek vonzerejét bizonyította a világban az elmúlt három év is. Stabil pénz, alacsony infláció, elviselhető kamatok mellett források keletkezhetnek a költségvetésben az uniós programok társfinanszírozására. A kis- és középvállalkozások is olcsó külső forrásokhoz juthatnának fejlesztéseikhez. Igaz, néhány további összeszerelő multi kivonulna, és piacidegen módon szerzett jogait elvesztve ki is vonult már. Ez jelentené a többség részére a kedvező növekedési pálya folytatásának uniós alternatíváját. Ezzel áll szemben a pénzrontási gazdaságpolitika a maga 20-25 éves ósdi lemezeivel. A leértékelés kierőszakolása természetesen sokkal magyarázhatóbbá teszi az aktuális áremeléseket (áram, gáz és ami ebből következik). Az energia ugyanis importból származik, és dollárral kell érte fizetni. A dollár viszont egyre kevesebb forintot ér stabil árfolyam-politika mellett. Miért van akkor szükség áremelésre, erősödő forint mellett inkább a fogyasztói ár csökkenése lehetne indokolt. Esetleg mégsem működik a piac klasszikus törvénye, és éppen a kormány téríti el ettől a fogyasztó munkavállaló, kistulajdonos polgárok kárára?
Dr. Boros Imre országgyűlési képviselő, volt PHARE-miniszter