A háború minden napjának megvan a maga arculata, s a maga megítélése a közvéleményben. Egy hete az amerikaiak az első csapásra várakoztak, a dugába dőlt kísérletre, hogy gyorsan ''lefegyverezzék'' az iraki rezsimet. Majd megindult, korábban mint számítottak rá, a szárazföldi erők akciója. A képernyőn Bagdad fölött látható, óriási tűzvirágok nemcsak az irakiak számára jelentettek ''sokkot és megdöbbenést'', a látvány az amerikai nézőket is földhöz szegezte – véli a lap kiküldött tudósítója, Jan Krauze.
A sivatagon átvágó Abrams tankok százainak látványa, ahogy ellenállhatatlan oszlopként vonulnak, lelkes kommentárokkal telítve próbálta tartani a lelket a médiafogyasztókban. Rögtön ezután jött a hideg zuhany: az első számottevő veszteségek, az irakiaik kezére került amerikai foglyok ijesztő arca, s a holttestek, melyek ritkán voltak láthatóak, de annál nagyobb haragot gejesztettek. Zavart keltett az irakiak többféle, párhuzamosan jelentkező magatartása: nemcsak az ellenálló, de a ''felszabadítóiktól'' (sic!) segítséget követelő, őket egyaránt üdvözlő és átkozó irakiakkal ismerkedhettek meg a tévénézők, hírlapolvasók – írja a Le Monde.
A nagy hőség, a homoktenger szinte megnyugtató képei mellett ellentmondásos hangulatú tudósításokkal közvetítette a háborút az amerikai média. A New York Post cikkének címében hirdette, hogy az irakiakat ''kisöpörték„, 300 fős veszteséget okozva nekik egyetlen (amerikai) katona elvesztése nélkül, majd március 26-án arról szóltak a hírek, hogy 15 irakit ölt meg egy civil lakosok közé becsapódó bomba. Ez már kellemetlen hír volt, az Öböl-háború rossz emlékeit idézte.
Mindez semmilyen hatással sem volt a háború támogatottságára: a közvéleménykutatások szerint még mindig 70 százalék feletti arányban helyeslik az inváziót a megkérdezett amerikaiak. Erőteljesen csökkent viszont a hadi vállalkozás anyagi támogatottsága. A Le Monde cikke a Pew Research Center felméréseit idézi, miszerint 2003. március 21-én, pénteken a megkérdezett amerikaiak 71 százaléka látta úgy, hogy a háború menete ''igen jó'' lesz, míg 24-én, hétfőn már csak 38 százalékuk nyilatkozta ugyanezt.
A Le Monde tudósítója elmereng: milyen hatásokat válthat ki az a bomba, amely március 26-án csapódott be a bagdadi piactéren. Az 1991-es Öböl-háború idején egy ennél jóval nagyobb méretű ''tévedés'', amely több száz civil áldozatot követelt, csak múló rosszallást váltott ki az amerikai közvéleményben, mely akkor igazolhatónak érezte az amerikai csapásokat. Most a Pentagon szóvivője, Victoria Clarck kijelentette: ''Minden áldozat Szaddam politikájának eredménye.''
A média nagy része szerint méltánytalanul kisebbítik e tévedés fontosságát. A CNN-nek sikerült szerda este egy olyan félórás híradót szerkesztenie, amelyben egyetlen szót sem szóltak a piactéri fiaskóról, ám az amerikai közönség túlnyomó többsége által nézett nagy hálózatok bemutatták a véres felvételeket.
Amíg a piactéri becsapódásra sor nem került, az iraki áldozatok bemutatása igen szemérmesen történt, mintegy nem létezőnek láttatva őket. A New York Times elmúlt napokban közölt háborús felvételei ''sem közelről, sem távolról nem villantják fel'' ezt a kérdést – írja a francia lap. A Washington Post, amely néhány nappal korábban fotókat mutatott be az iraki nép szenvedéséről, azonnal megkapta a beosztását egy olvasótól, aki a szemére hányta a lapnak, hogy nem tudnák-e ''kicsit pozitívabb módon tekintetbe venni az Egyesült Államokat''.
Szerdától ez a lap már legfeljebb csak olyan, helyi lakosokkal kapcsolatos felvételeket közölt, melyen az irakiak élelmiszersegélyeket kapnak.
Általános, hogy az újságok épp úgy, mint a televízió, a háborút kifejezetten amerikai nézőpontból tálalják. A katonák soraiba osztott újságírók számára nem kérdés ugyan, hogy távolságot tartsanak, de osztoznak a katonák érzelmeiben.
Bár általános a hazafias hangvétel és az is, hogy a szóvivők által közvetített propaganda néha nehézkes elemei elég széles sávban ''ütnek át a borítón'', mégis: erőteljes eltérések mutatkoznak az események tálalásában, nemcsak az egyes újságok között, de az újságokon belül is. A Washington Post vezércikkeiben ''lelketlenül támogatja a háborút'', csak az anyagi áldozatokat találva túl soknak – írja a párizsi lap tudósítója, hozzátéve: ''De a bagdadi tudósító, Anthony Shadid figyelemre méltóbb riportjai, látogatásai az iraki családoknál egy teljesen más nézőpontot tükröznek.''
Ugyanezek az ellentmondások tűnnek fel, ha lehet, még kevertebben, a televízióban. A nagy csatornák, mint az NBC, az ABC és a CBS lehetőséget adnak a dolgok árnyaltabb szemléletére, a CNN viszont megpróbálja beérni a Fox News harsány hazafiságát. Itt az ütközetek tálalása leginkább a sporteseményekére emlékeztet. Aaron Brown, a népszerű kommentátorok egyike véget nem tud napirendre térni az irakiak álnoksága felett érzett felháborodásán, míg örvendezése határtalan, amikor a koalíciós erők nemességét és hősiességét dícséri. A CNN elveszett nézettségét szeretné visszaszerezni. Csakhogy az az amerikai közvélemény, melynek görcsösen igyekszik megfelelni, etniakilag és földrajzilag is igen megosztott. Az ország belső részeinek lakossága viszonylag egységesen a háború mellett áll, kevésbé jellemző ez az atlanti és a csendes-óceáni partvidékre.
Sőt, az amerikai négerek többnyire ellenzik a háborút (61 százalékuk), míg azt csak a fehérek 20 százaléka ítéli el, legalábbis erre utal az ABC felmérése. Mellbe vágó külünbség, még akkor is, ha ezt a témát valahogy nem nagyon elevenítik fel – fogalmaz a Le Monde.
Feltűnő, hogy az iraki háború ügyében kialakult konszenzus törékenyebb, mint azt gondolnánk: míg a nagy újságok igen ''megértő'' tálalást biztosítanak az amerikai erők harcának, csak néhány ritka esetben élve kételkedéssel vagy kritikával, az ''olvasói levelek'' rovatokban egy merőben más hangnem köszön vissza. A New York Times nyolc, a háborúval kapcsolatos levelet közölt szerdai kiadásában, két háborúpárti, és hat szkeptikus vagy kifejezetten ellenséges hangvételűt.
Nemzetközi kalandorsággal, képmutató cinizmussal, egy nép elpusztításával vádolnak az olvasók egy adminisztrációt, amelyre érvényesek a genfi konvenciók, még akkor is, ha azokat kényükre-kedvükre próbálják értelmezni. Keserű panaszokat fogalmaznak meg a televíziós közvetítésekkel kapcsolatban is, melyek ''kukkolókká tesznek minket, nézőket és látványossággá változtatják a háborút''.
origo.hu
A Karácsony-féle Pride-ról kérdeztük a Tisza Pártot, mi is meglepődtünk a válaszon
