Maga a főváros, Kairó egyébként elsőre úgy fest az ide érkezőnek, mint egy hatalmas, rettentően megpakolt szekér, amire már nehéz elképzelni, hogy akár egy szál szalma is felférne. A csúcsforgalomban araszolva az ember úgy érzi, mintha Kairó mind a 16 millió lakosa az utcákon tolongana. A repülőtérről szállásunkhoz vezető – egyébként sem rövid – utat néhol lépésben tesszük meg, amely alatt csak elvétve élvezhetjük helyi sofőrünk – az itteniek többségére jellemző – virtuóz vezetési technikáját.
Éppen a közlekedés az első, ami az ide látogatót mellbe vágja: ebben a közúti táblák, útfestések és lámpák nélküli kavalkádban fej fej mellett próbál boldogulni a megsaccolhatatlan korú, esetenként már nem is gyártott személyautó és a gyártószalagról tegnap legördült testvére, a szamarát az összeesésbe hajszoló kocsis és a gépkocsi és mikrobusz formátumban egyaránt előforduló taxi.
A gyalogosokról se feledkezzünk el természetesen, hiszen csúcsforgalomban az úttesten kívül a járdaszigetek is telítettek: a kaotikus kairói közúti viszonyokon edződött gyalogosok félelmetes átkelési technikáját mindössze ámultan nézi az idevetődő külföldi, követni inkább nem meri. Ha szerencsétlenségére mégis rákényszerül, kezdetben akár negyedórát is eltölthet fejét jobbra-balra tekergetve valamelyik belvárosi sugárút mentén, mire végre átküzdi magát a túlsó partra.
A hömpölygő folyamhoz hasonlatos utakon, nem lévén zebra és lámpa, a legváratlanabb helyeken egy balerina kecsességével vágnak át az itteniek. A módszer lényege: csak előre nézni és haladni. Az autósok is az előbbivel számolnak, így a hátrálás könnyedén az életünkbe is kerülhet. Hogy életveszély mégsem fenyeget bennünket, az akkor derül ki, amikor megtudjuk: a halálos gázolót is halálbüntetés sújtja Egyiptomban.
A repülőtérről a Belvárosba vezető út furcsa, elképesztő látványossága az Ótemető, vagyis a Holtak Városa. Talán ez a város egyetlen olyan pontja, amelyet nem hogy nem mutogatnak szívesen, de inkább eltagadnának az Egyiptom több ezer éves emlékeire oly büszke kairóiak. Az út mentén hosszasan húzódó régi temető sírkamráit a temetkezőhely bezárása után, néhány évtizede ugyanis teljesen elfoglalták a hajléktalanok. A tető nélküli, ma is csontokat rejtő sírkamrákban – bár pontos számokat nem tudni – úgy hírlik, többezren élnek. Az élők visszafoglalták a területet a holtaktól.
Az ország már az ókor óta kedvelt célpontja az utazóknak. Legkedveltebb látványosságai az Egyiptom-szerte elszórtan fekvő piramisok. Míg a Nílus keleti partja az élet, addig a nyugat ősidőktől fogva a halál földje volt. Szálláshelyünk éppen Egyiptom legjellegzetesebb ókori emlékeihez, a nyugati oldalon fekvő gízai piramisokhoz vezető úton feküdt. Évszázadok során járt már erre neves történész, földrajztudós, író és a Szentföldre zarándokló európai keresztény. Mint feljegyzéseiből kiderül, a keresztény időszámítás kezdete előtt 450 évvel, Hérodotosz – aki már ismerte a piramisok rejtélyes építtetőit, Kheopszot, Khephrént és Mükerinoszt – is megfordult itt, jóval később egyiptomi expedíciója során pedig Napóleon is ellátogatott a piramisokhoz és a Szfinxhez.
A ma is használt, mintegy tízkilométeres Piramisok Útját III. Napóleon és felesége, Eugénia császárné tiszteletére építették, akik a Szuezi-csatorna 1869-es ünnepélyes átadásakor vendégeskedtek itt Európa uralkodóival együtt. Az utat annak idején parkok, villák és középületek szegélyezték, mára azonban jórészt emeletes lakóépületek, szállodák, nyaralók és éjszakai mulatók vették át a helyüket. A néhai temetkezőhelyhez közeledve egyszerre jól ismert sziluett rajzolódik ki az út bal oldalán: az ókor hét csodája közül egyedüliként megmaradt piramis, vagyis Kheopsz fáraó királysírja.
A Kheopsz-féle az egy csoportban álló négy piramis legtekintélyesebbike : a 146 méteres Kheopsz és fia Khephrén 136 méteres síremléke mellett szinte eltörpül a másik két – Mükerinosz és Sznofru-féle – piramis. A legenda szerint Napoleon tábornokai vállalkoztak a Kheopsz megmászására, és mire visszatértek, császáruk megörvendeztette őket gyors fejszámolásának végeredményével: a három nagyobb piramis köveiből három méter magas és ötven centiméter vastag falat lehetett volna építeni az akkori Franciaország köré.
Apró hangyának érzi magát az ide látogató – nyilvánvalóan ez volt a néhai építtető, istenségként tisztelt fáraók célja is – a hatalmas kőépítmények tövében állva, akinek áhítatát csupán a pimasz legyekhez hasonló árusok folyamatos támadásai zavarhatják meg. Se szép szóval, se csúnyábbal nem könnyű meggyőzni őket arról, hogy nem tartunk igényt a portékájukra. Hosszú métereken kutyagolnak a turista mellett, és jellegzetesen gesztikulálva ajánlgatják árujukat. Kísérőnk szerint megesett, hogy a gyanútlan utazót élelmes helyi vállalkozók felültették a tevére, elvitték egy körre a sivatagba, és csupán akkor szállították vissza rendeltetési helyére, amikor már kifizette az általuk kitalált és meglehetősen borsos árat.
A legnagyobb meglepetést a gízai piramisok között sétálva mégis az jelenti, hogy ott jártunkkor alig lézeng ott néhány turista. Utunk során később kiderül: nem csak Gizából hiányoznak a látogatók, az Iraki háború „mellékhatásaként” Egyiptom-szerte visszaesett a turizmus. A főként tengerentúli turisták egymás után mondták vissza az elmúlt hetekben foglalásaikat, annak ellenére, hogy az ország már az amerikai támadások kezdetétől elhatárolódott a háborútól pró és kontra.
A zsúfolt, nyüzsgő fővárosban, Kairóban azonban nem tűnik fel a turisták hiánya. Egyiptom történelmének – Mephis, Luxor és Alexandria után – negyedik fővárosát, Kairót mindössze alig több mint ezer éve alapították. A tőle északra fekvő Nap Városa, vagyis Heliopoliszt azonban már az időszámításunk előtti 3. évezredben léltezett. A terület kiváló adottságait, amelyet keletről a Moqattem-hegy, nyugatról pedig a Nílus védelmezett, staratégiailag uralta a Delta-vidéket, és viszonylag közel estek hozzá a szent városok – Mekka és Medina – felismerte Gauar esz-Sziqilli, az Egyiptomba bevonuló Fátimida-seregek vezetője is és 969 augusztusában el-Qáhira (Kairó), vagyis győzedelmes néven megalapította az új egyiptomi fővárost.
A kairói séta számtalan élményt nyújt: az ókori és középkori ritkaságokat rejtő múzeumok emlékeitől, dús parkokon, bazáron keresztül a várost kettészelő Nílus mentén az elmúlt években emelt felhőkarcolóig, bőven találhatunk ízlésünknek megfelelő látnivalót. Kihagyhatatlan az Egyiptomi Múzeum, amely számtalan különlegességet rejt. Így többek között a mindössze tizennyolc évesen elhunyt uralkodó, Tutanhamon, csodával határos módon szinte teljesen érintetlenül maradt sírkamrájának kincseit, vagy Egyiptom legrégibb történeti emlékét, Narmer király palettáját is itt csodálhatjuk meg. Kísérőnk a legapróbb részeltekig beavat minket a balzsamozás boszorkányos technikájába is.
A már jóval későbbi korból származó, az oszmán ízlés alapján épült mohamedán templomot a Napóleonnal egyidős, egykori török tiszt, majd egyiptomi kormányzó, Mohamed Ali építtette. Különleges szépségét nagy bronzablakai mellett rengeteg csillárja és szép mozaikjai adják. A kairói operaház Gezira szigetén áll. Megnyitásának éppen százéves évfordulóján, 1971-ben égett le, amelyet japán segítséggel építettek újjá. A mai épület anyaga a legkülönbözőbb országokból származik: a márványt Olaszországból, a fát Skandináviából, az üvegeket Csehországból, a nézőtér feletti gyönyörű, lótuszmintás üvegszálas menyezetet pedig Japánból hozták ide.
A kirándulást érdemes egy műsoros esttel egybekötött városnéző hajózással zárni: kellemesebb ugyanis a núbiai-arab zenével a város esti fényeivel a háttérben ismerkedni. A publikumot szórakoztató hastáncosnő produkciója – bár az utóbbi időben már akármelyik hazai háziasszony elsajátíthatja itthon is, a számtalan, közelmúltban indult tanfolyam révén – elsősorban az arab férfiak fogadtatása miatt igazán érdekes. A török eredetű kerengő dervisszám viszont igazán különleges: a hihetetlen színészi képességekkel rendelkező, karizmatikus „dervis”, színes, látványos műsorával egy egész hajó utasait képes elkápráztatni.
origo.hu
Brüsszel vs. Magyarország: már több mint 40 ezren követelik Magyar Péterék távozását
