Amikor a júniusi lengyel elnökválasztás második fordulójában sorsdöntő győzelmet aratott a jobboldal jelöltje, Karol Nawrocki, a helyi sajtó mellett értelemszerűen az európai is nagy terjedelemben foglalkozott Lengyelország belpolitikájának, illetve uniós kapcsolatának jövőjével. A már akkor hangzatosnak bélyegzett konzervatív hangvételű beszámolók most, hogy Nawrocki néhány nappal ezelőtt le is tette hivatali esküjét, ismét nagy port vertek fel Lengyelország-szerte.
Ennek az oka elsősorban az, hogy számos írásból kiderül, dacára a baloldali kormánykoalíciót vezető miniszterelnök, Donald Tusk elnökválasztási eredményeket bagatellizáló megnyilvánulásainak, Nawrocki győzelmének hatása közel sem értelmezhető pusztán egy, a baloldal által elszenvedett szimbolikus vereségként. Ugyanis a lengyel jobboldal idei győzelmét nem a két évvel ezelőtti, baloldali kormánykoalíció országgyűlési választásokon aratott győzelmének tudatában kell értelmezni. Hiszen Nawrocki pozíciószerzése nem egy alapvetően stabil baloldali kormánnyal szembeni választói proteszt kicsúcsosodása volt, hanem éppen ellenkezőleg.
A jobboldal győzelme nem volt más, mint a 2023-as választások óta, számszerűleg is egyben maradt konzervatív tábor újjáéledésének a jele, amely a 2027-ben esedékes parlamenti választásokon magabiztos győzelemre készül.
Hogy e megállapítás valójában mennyire pontos képet fest a lengyel baloldal rogyadozóban lévő állapotáról – amellyel összefüggésben Tuskék a válságkommunikáción kívül egyelőre nem tudnak mást érdemben felmutatni –, azt több, az elmúlt hetekben történt közéleti fejlemény is jól érzékelteti.
Első ízben érdemes leszögezni, hogy bár kommunikációs értelemben előremutató ötletnek tűnhetett Tuskék részéről az, hogy az elnökválasztási vereségüket követő hetekben azonnal bizalmi szavazást kértek maguk ellen, az utólagos felhatalmazásból fakadó megkönnyebbülés mégsem generált akkora politikai felhajtóerőt, mint amire a kormány számított.
