Ida néni az árva gidák és kiskutyák pótmamája

Hűségről tanúskodik a kapunyitásra felhangzó kutyacsaholás, valamint általános jó közérzetről az ólak felől hallatszó, elégedett röfögés. És mi más is juthatna az ember eszébe, mint a fergeteges jókedv, annak láttán, ahogyan az öt kecskegida szeleburdi ugrándozással megrohamozza az Ida néni kezében tartott cumisüveget.
Naponta sokszor megismétlődő jelenet zajlik a szemünk előtt Lencse Györgyné, Ida néni házának gazdasági udvarán, amelyben – mint amolyan állatóvodában – bábeli a hangzavar. A hetvenéves hódmezővásárhelyi aszszony több évtizede jótevője az árván maradt kisállatoknak. Eddig több mint száz kismalacot, több tucat utcára dobott, félig agyonvert kiskutyát hozott vissza az életbe és juttatott gondos gazdikhoz.
A malacokra utalva nevetve jegyzi meg: őt tulajdonképpen kinevezhetnék már tiszteletbeli anyakocának is. De nem idegen tőle az olyan kecskegidák etetése, felnevelése sem, amelyeknek az anyjuk halála vagy betegsége, esetleg mostoha viselkedése tette szükségessé a „pótmamát”. Ida néni mostanság éppen öt kis ugribugrit cumiztat naponta. Majd egyre csak sorolja a megrázó történeteket, amelyek hallatán egy idő után már nem is a méltatlan állatsorsokra, hanem a felelőtlen emberekre gondolunk.
– A múltkor a közeli buszmegállóban bukkantam rá négy, sorsára hagyott, gyönyörű kis kutyára. Miután senki nem törődött velük, hazahoztam és felneveltem valamennyit, majd a helyi állatvédők közreműködésével meghirdettem őket. Azonnal jelentkeztek értük. Már csak kettő van itthon, és az egyikükért délután érkezik az új gazdi – lelkesedik.
– Én már nyugdíjas vagyok, ráérek – jegyzi meg Ida néni, amikor arról érdeklődöm, hogyan bírja idővel, energiával, pénzzel. – Másrészt pedig segítenek a szomszédok. Áthozzák az ételmaradékokat az állatkáimnak, a közeli pékségből meg olcsón vásárolok száraz pékárut, hetente tíz kilogrammot. Ez csak lelkiismeret kérdése.
No és rengeteg munka, etetés, mosogatás, pepecselés, gondolom magamban, hallva, hogy egy-egy pici állatot Iduka olykor szelepgumival, szemcseppentővel juttat az életet adó feles tejhez. Miközben a nyugodtabb beszélgetéshez a szobába invitál, nemhogy csitulna, inkább erősödik a kutyaugatás. Kiderül, hogy a szomszédos szobában palotapincsik laknak.
A ház asszonya órájára pillantva jelzi: itt a kisdolog ideje, és ajtót nyit számukra. A pillanat tört része alatt, mint megannyi ördögfióka, perdül ki az ajtón Bumeráng, Sziszi, Tücsök, Édi, Maci és Vacuka, majd villámgyorsan felpattannak az ágyra, a kanapéra és a fotelokra, körbeugrálják a vendéget, aztán máris az udvaron teremnek.
– Morzsika volt az első kutyus, amelyiket behoztam az utcáról. Az utódok szaporodtak ilyen szép családdá – mondja szeretettel Ida néni. Vajon milyen család veszi körül az állatok jótevőjét, s hogyan élik meg különös hobbiját? Lencse Györgyné négy gyermek édesanyja, huszonhat éves kora óta neveli egyedül három fiát és a lányát. A ma már felnőtt, családos emberek hét unokával – mindannyian állatszeretők – is megörvendeztették a nagyit. Név- és születésnapokon együtt ünnepel a család.
Ida néni szeretetsugaraiból még idegen gyermekekre is jut. Jó ideje sajátos módon segíti az Erdélyben élő ferences szerzetes, Böjte Csaba szárnya alá vett árva kisgyerekeket. Amikor közel egy éve először hallott a dévai gyermekotthon híréről, mindjárt elhatározta, bekapcsolódik a ma már több mint háromszáz gyermek életkörülményeinek javításába.
Kihasználva kézimunka-tudományát, sapkákat köt, játékokat készít a gyerekeknek, melyeket a Johannita Segítő Szolgálat hódmezővásárhelyi szervezetének vezetőin keresztül juttat el a rászorultakhoz. Eddig körülbelül száz sapkát adományozott a dévai kolostor lakóinak és a helyi hajléktalanoknak is. Ott jártunkkor éppen pamutállatkákat, bohócokat, babákat készített ajándékba. Búcsúzáskor meglepetést tesz elém, egy narancs-rózsaszín-zöld színösszeállítású apró díszt, amely egy vadbirs ágat ábrázol. Éppen 1700 gyöngyszemből felfűzve. Úgy is mondhatnám: a szeretet türelmes gyöngyszemeiből.