Ludmann Mihály, a színek békefenntartója

Kevesen vannak a mai magyar piktúrában, akik olyan rabulejtően bánnak a színekkel, mint Ludmann Mihály. A Hajdúszováton felcseperedett, Budapesten élő festőművész munkáiból nemrég kaphattak ízelítőt azok, akik látták a fővárosi Bocskai Galériában rendezett kiállítását.
– Ha az ember manapság betéved egy-egy galériába, gyakorta az az érzése támad, hogy a kiállító festők nincsenek jóban a színekkel. Mintha azok nem akarnának engedelmeskedni a művészeknek. Önnél azonban szembeötlően más a helyzet. A vásznai arról tanúskodnak, hogy harmonikus viszonyt ápol a színekkel.
– Felfogásom szerint amikor kinyomom a festékestubus tartalmát, akkor valami fontos dolog történik. Kiszabadul, felszabadul egy szín. A színnek önértéke van, önmagában is hordoz morális tartalmakat. Ha melléállítok egy másik színt, akkor ők ketten már párbeszédet folytatnak. Lehetnek ridegek egymáshoz, lehetnek feleselők, ordítozók. De szimpatizálhatnak is egymással, sőt a kéjes egymásba simulásig szerethetik egymást. A további színek megjelenésével aztán hihetetlenül gazdag, szövevényes viszonyrendszer állhat elő a vásznon. A jó kép egyben egy új világ megalkotását jelenti. Egy olyan világét, amely addig valamiféle szunnyadó létformában leledzett, inkább csak lehetőségként. Most azonban az érzékeimnek, a gondolataimnak, a kezemnek köszönhetően láthatóvá válik. Az új világok megteremtésében mindenekelőtt a színek vannak segítségemre.
– A színekre alapozott művészi világlátás követhető-e a képzőművészetben járatlan emberek számára?
– Igen, hiszen ha végigtipeg az utcán egy lila kabátos nő sárga kalapban, akkor a legtöbb ember azt érzi, a kalapnak le kellene repülnie, mert a lila ledobja magáról a sárgát. A durva ellentéteket mindenképp érzékelik az emberek, mint ahogy a nyilvánvaló harmóniát is.
– Az intenzív, pompázatos színeket kedveli. Miért?
– Nem volt ez mindig így. Jó húsz évvel ezelőtt, debreceni gimnazista koromban barnákkal, szürkékkel, feketékkel kezdtem el festeni. Ezek a színek igazán alkalmasak a plasztikusság kifejezésére, de ahogy telt-múlt az idő, úgy találtam, az intenzív színek nagyobb kihívást jelentenek, több izgalmat tartogatnak számomra. Tudniillik a káprázatos színek nehezen összebékíthetők. Szerintem az igazi nagy festői teljesítmény az, ha valaki meg tudja teremteni közöttük a békét. Meggyőződésem, hogy Csontváry Kosztka Tivadar sem a formakészsége, rajzadottsága miatt vált óriási művésszé, hanem az egyedülálló színkezelése miatt. Hatalmas birodalom a színeké, és bőven van ott felfedezetlen terület. Úgy hiszem, még az elején járok a felfedezőutaknak ebben a birodalomban.
– Jóformán minden képén megjelenik az ember. Van ennek valami különleges oka?
– Az ember iránti elkötelezettség, az emberszeretet minden művészet alapja. Tudatosan festek emberi alakokat. Az arckifejezésekkel, kézmozdulatokkal üzenni tudok, etikai tartalmakat mutatok meg. Arra törekszem, hogy a képeim értékeket közvetítsenek.
– Különösen a női alakokhoz vonzódik.
– Úgy van, de ők nem konkrét emberek. Ritkán festek portrét, alapvetően nem modell után dolgozom. Persze az alakjaimon sok olyan vonás fedezhető fel, amely a közvetlen környezetemből tükröződik vissza. Ugyanakkor szívesen mellőzöm az olyan erős karaktert, amely karikatúraszerűen egyéni vonásokat mutat. A szépséget, a harmóniát, az erkölcsöt keresem a színekben, a formákban, a gesztusokban.