A dráma szocialista értelmezése

Őrportás voltam egy kisváros postáján. Szolgálatban fénymásolt Orwellt olvastam, amit a rendőrkapitány fia csent el a lefoglalt bűnjelek közül Kadhafi zöld és Mao piros könyvecskéjével egyetemben. Amikor pedig belefáradtam az állandó felvételi felkészülésbe a népköztársaság egyetemeire, akkor egy bútorozatlan szoba parkettáján kucorogtam barátaimmal. Borsodit ittunk a mezítlábas Symphonia mellé, és a Jézus Krisztus szupersztárt meg a Hair-t hallgattuk a körülményekhez képest igen jó minőségű Tesla lemezjátszóról. Egy ilyen helyi érdekű magánlázadásra hozta el valaki az István, a király frissen megjelent bakelitjét. Először fanyalogtunk, azt gondoltuk, amihez Erdős Péter hozzájárult, az nem lehet jó, de minél többet hallgattuk, annál jobban fellelkesültünk. Rögtön alakult két tábor is, fényesen bizonyítva, hogy ha valahol megjelenik a kommunizmus szelleme, ott menthetetlenül árkok kezdenek mélyülni. Néhányan ugyanis Koppányra esküdtünk, s amellett kardoskodtunk, hogy a nemzethalál elkerülése sem vezethet olyan kompromisszumra, amely behódolást jelent az idegen nagyhatalmaknak. Nem szabad feladni kultúránkat, vallásunkat, szokásainkat csak azért, hogy megtűrt tagjai legyünk egy mások által kreált világrendnek, érveltünk. Közben eszünkbe sem jutott, hogy akkoriban ennyi éppen elég lett volna a jelképes felnégyeléshez, ha akad köztünk egy besúgó. De nem akadt, szerencsére. Így nyugodtan kifejthette véleményét az ellentábor is, melynek tagjai épp a kultúra, a sajátos magyar nemzeti identitás őrzőjét látták Istvánban, valahogy így: „Most se tehetsz semmit az ellen, hogy a ruszkik itt vannak, de legalább magyarul káromkodsz miatta.” Ha István nem lett volna, ma már senki nem tudná, ki az a Koppány, érveltek, miközben nem is sejtették, hogy az ő verziójuk sem felel meg pártunk és kormányunk, no meg a KISZ hivatalos drámaértelmezésének. Mert honnan is tudhattuk volna, amit csak 2000 nyarán mesélt el nekem Szörényi Levente egy interjúban?! Azt, hogy az István, a király bemutatását a pártközpontból az úgynevezett reformerek támogatták. Azt magyarázták bele ugyanis, hogy István Kádár János allegóriája, a felnégyelni való, haramia Koppány pedig nem más, mint Nagy Imre. Kétezerben lehetett ezen röhögni!
A baráti társaság egyébként korábban szétszéledt, ketten meg sem álltak Amerikáig. A bakelit még azelőtt hallgathatatlanná kopott, mielőtt 1990-ben a Népstadionban, ahol élőben először láthattam az előadást, végre leegyszerűsödött az értelmezés, és lelkes Koppány-hívek ölelhették az Istvánra esküdőket, hiszen ismét felkelt a mi Napunk… Legalábbis akkor azt hittük. Ám az úgynevezett reformerek most újra ott pöffeszkednek a hatalom székeiben, és nem értik, miért fütyülik ki őket rendre „Koppány sírjánál”. István koronájával pedig sehogyan sem esik jól nekik naponta találkozni. Ebben a helyzetben hozzám megint a felnégyelt áll inkább közelebb. Ki tudja, talán azért, mert Koppány napján születtem…