Kifordított mese

Döbrögi uram, miután kiszórta sanyargatott népe elé a tizenkilencezer dénárokat, megemelte ötven százalékkal – legalábbis papíron – a szolgák jussát, ingyenessé tette az alamizsnát, szétosztott még ezt-azt, elégedetten hátradőlt hatalmas testét befogadó karosszékében. Jól érezte magát, miután arcátlan hazugságaival, rágalomhadjáratával sikerült elhitetnie a néppel, hogy Lúdas Matyi egyszerű libatolvaj, és ez, no meg a soha komolyan nem vett ígéretei visszaemelték a birtok legmagasabb székébe. Gyorsan teljesítettnek nyilvánította hát a száz napra tett minden ígéretét, és az ispánért kiáltott.
– Ispááán! Mennyivel növekedett a népszerűségem?
Az ispán szorongva oldalazott, szorosan a falhoz tapadva, mert ő tudta, hogy az osztogatás során teljesen kiürült a kincstár, és ez a mezítlábas buta banda, ez a nép, vagy mi a csuda, mégis egyre jobban kedveli Lúdas Matyit. Éktelen haragra gerjedt Döbrögi uraság, amikor ezt meghallotta.
– Mi az, hogy kiürült?! Mi az, hogy adósság?! És ki az ördög ez a Lúdas Matyi már megint?
Azonnal utasította az ispánt, dolgozzanak ki olyan terveket, amellyel az összes szétosztogatott kincs és arany a koszlott gatyás, bamba néptől visszaszerezhető. De közben ígérgessenek további aranyakat a szerencsétleneknek. Ám hogy, hogy nem, a tervezett sanyargatás, az új és még magasabb adók híre az ispán szobájából kiszivárgott. Döbrögi ebből mit sem sejtett, hiszen külföldi utazásaival volt elfoglalva. Amikor egyikről hazaért, vészjóslón kiáltott fel:
– Ispááán! Értik-e már, hogy most sokkal jobb nekik?
Az ispán a szorongástól majdnem kilyukadt gyomorral, reszkető kézzel nyomta le az uraság szobájának kilincsét, mert ő tudta, hogy még véletlenül sem értik, sőt úton-útfélen azt tapasztalni, hogy már azok sem szeretik Döbrögit, akik a béke és nyugalom hamis ígéretétől megszédülve rászavaztak. Már csak azok az elvakult hívek álltak mögötte, akiknek Lúdas Matyi iránt érzett zsigeri gyűlöletük az agyukra ment, látásukat elhomályosította, és akkor sem vették volna tudomásul a birtok rohamos pusztulását, ha az összeomlás a fejükre pottyant egy gerendát. Arról nem is beszélve, hogy a kincstár pénzével tervezett milliárdos pénzmosási trükk is dugába dőlt. Hiába vertek meg úgy egy Lúdas Matyinak látszó embert, hogy az elég lett volna háromszorra is, szép lassan minden kiderül, és akkor Döbrögit vasra verve vihetik el. Az uraság feje lila lett, amikor mindezt meghallotta.
– Micsodaaa?! Hogy rám kenik az egészet?! Amikor én már ott sem voltam?! Hát hol itt az erkölcs? Hol itt a tisztesség? Már akárki tehet úgy, mint én? Rágalmazhat, vádaskodhat? Ki az a Lúdas Matyi, aki azt merészeli rólam hazudni, hogy én hazudok?!
Így dühöngött zsíros, ám egyre szűkebb bőrében az uraság, és azonnal összehívta vazallusai közül a legfiatalabb, legagresszívabb, legostobább, de leghűségesebb suhancait, alkossanak bandériumot, járják az utcákat, és agitáljanak. Brosúrát is készíttettek egy jeruzsálemi mesterrel, amely jól eltorzított ábrákkal igyekezett bizonyítani, hogy Lúdas Matyi hazudik, amikor azt állítja Döbrögiről, hogy hazudik. „Háromszor verünk vissza minden hazugságot!” – üvöltötték a többre érdemes ifjak, és vitték a brosúrát házról házra, szaporodtak a hazugságok, de a nép csak nem szerette jobban Döbrögit. Még jó, hogy egyik másik suhancot nem verték jól el agitáció közben. És az uraság ismét kiáltott.
– Ispááán! Észhez tért-e már a nép?
De az ispán félelmében csak annyit tudott nyöszörögni a sarokból:
– Az bizony, Döbrögi uram, sosem volt hülye. Legfeljebb fertályóráig tudtak néhanapján azt csinálni belőle az elvtársurak. De mindig észhez tért idejében.
Döbrögi persze nem értette, mit motyog az ispán, ivott egy korty koktélt, és mivel választ nem kapott, kedvetlenül turkálta tányérján a libamájat.