Az is igaz azonban, hogy amikor a fotók kötetbe kerülve napvilágot láttak Franciaországban, akkorra túl volt már a világ az agresszor legsötétebb rémtettein: a magyar forradalom és szabadságharc leverésén. A tragédia után néhány hónappal olyan címmel megjelentetni a fotográfus képeit, mint: Szabadon a Szovjetunió útjain, illetve Oroszország: nyitott kapuk – enyhén szólva is szentségtörésnek nevezhető az egyenlőség, szabadság, testvériség országában.
Annál is inkább, mivel maga Pedrazzini is éppen a zsarnokság elleni harcok során vesztette életét: Budapesten, a Köztársaság téren kapott halálos találatot 1956. október 30-án. Megsebesülésének pontos körülményei máig nem ismertek, tény, hogy az akkor már sztárriporternek számító fotós a magyar forradalom hírére azonnal ideutazott, és az események hű krónikásaként mindenütt ott volt október utolsó napjaiban, ahol ott lehetett. Vállalkozása a legbátrabb tettek közé sorolható.
Minderről a Magyar Nemzeti Múzeumban tegnap délután megnyílt, a Jean-Pierre Pedrazzini fényképei – Szovjetunió– Budapest, 1956 című kiállítás kapcsán kell megemlékeznünk. Egyrészt, mert képei a magyar szabadságvágy különösen értékes dokumentumai, másrészt, mert a mostani tárlat létrejötte azt bizonyítja, hogy az emlékezés nem egyszerűen a magyar nemzet igénye, hanem azoké a franciáké, svájciaké is, akik az előkészítésben szerepet vállaltak. A fotók jogtulajdonosa, a Paris Mach szerkesztősége, valamint Svájc budapesti nagykövetségének munkatársai egyaránt támogatták az első pillanattól fogva – a nemrégiben elhunyt – Szántó Zsuzsa elképzelését, miszerint a két éve a budapesti Francia Intézetben rendezett Pedrazzini-tárlat után átfogóbb kiállítással kellene megidézni a fotográfus életművét.
Ezt teszi a tegnap megnyílt bemutató, amely a fotós tizenkilenc Budapesten és több tucat 1956 nyarán a Szovjetunióban készült fényképén, valamint néhány relikvián, személyes tárgyon kívül olyan képeket is bemutat, amelyek a fényképész „előéletét” dokumentálják. Azt a néhány évet, ami a tekintélyes svájci Tessin-kantonbeli, Itáliához is sok szállal kötődő család Párizsban született fiának megadatott – hogy vezető újságírók segítőjéből igazi sztárfotóssá emelkedjen. A rendkívül jó megjelenésű Jean-Pierre fényképezte Erzsébet királynő koronázását, dolgozott Indokínában és az Északi-sarkon. De arról sem feledkezett meg, hogy szenzációs fotói mellett piros Jaguárjával is elkápráztassa a fény városának szenzációra éhes kis- és nagypolgárait. A Szovjetunióba azonban nem ezzel, hanem a Paris Mach feliratú, szerényebb külsejű kocsival indult, s fotóriportertársával és feleségükkel tizenöt- ezer kilométer tettek meg. Állítólag Tito közbenjárására kaptak engedélyt az utazásra, a fotós unokaöccse szerint, aki a kiállításra érkezett Budapestre, maga Hruscsov engedélyezte belépésüket. A hatalom nyilván meg akarta mutatni, milyen magas az ország szabadságfoka, törököt fogott azonban, hiszen Pedrazzini képei a szegénység, sőt nyomor dokumentumai: hiteles alkotások, amelyeken a gazdag orosz kultúra (például a zagorszki kolostor látványa) a megalázottság és kiszolgáltatottság képeivel szembesül. (Annál inkább blaszfemikus a két említett könyvcím.)
Hasonlóan hitelesek: az áldozatok iránti részvétről, a forradalmárok iránti szolidaritásról beszélnek a magyarországi felvételek. Pedrazzini három fotóriporter társával érkezett Bécsből a magyar határra. Október 28-án Mosonmagyaróvárott a sortűz áldozatait fényképezte, majd a „harcok és a tűzszünet határpontján, a remény napjaiban” érkezett Budapestre. A legtöbb képet a Nagykörúton készítette: tüntetőkről, szétlőtt tankokról, villamosokról, Sztálin levágott szoborfejéről, harcosokról, sebesültszállítókról és áldozatokról. A sors különös fintora, hogy egyik képén egy körúti mozi reklámja is látható: a Szökevények című francia filmet hirdeti.
A mintegy húsz – nevéhez biztosan köthető, a Paris Mach archívumában őrzött – felvétel közül jó néhány a Köztársaság téri eseményeket ábrázolja október 30-án: felzaklatott tömeg, halott ávósok, a lincselés pillanatai… Egyszer talán rekonstruálni lehet, milyen körülmények között érte a halálos sorozat tizenegy lövése. A Péterfy Sándor utcai kórházba vitték, ahol megoperálták, sebész sógora is Budapestre érkezett, de ő sem tudott segíteni rajta. Haza akart térni, ezért november 3-án repülővel Párizsba vitték. Nyolc napig viaskodott a halállal. Locarnóban, a családi sírboltban temették el. Halála után a francia kormány Becsületrenddel ismerte el, Budapesten a rendszerváltozás után, 1990-ben kapott emléktáblát a Köztársaság téren, ahol megsebesült. Minderről beszélni kell halálának közelgő negyvenhetedik évfordulóján. Mindenekelőtt azonban meg kell nézni a képeit.
P. Szabó Ernő
Franciaország
Vizsgálat indult Franciaországban a X ellen, mert az algoritmusa alkalmas lehet külföldi beavatkozásra
