Fényképek az ’56-os forradalomról

Jean-Pierre Pedrazzininek (1927–1956) valószínűleg egyáltalán nem tetszett volna az, ami az 1956 nyarán a Szovjetunióban készült fotóival történt alig egy évvel később. Mert igaz ugyan, hogy akkor utazott riportútra a föld egyhatodát kitevő birodalomba (ahogyan azt gyermekkorunkban tanultuk), amikor a XX. pártkongresszus után egy pillanatra úgy tűnt, hogy a Sztálint túlhaladó ország közelebb kerül a világ másik feléhez.

Magyar Nemzet
2003. 10. 22. 7:17
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Az is igaz azonban, hogy amikor a fotók kötetbe kerülve napvilágot láttak Franciaországban, akkorra túl volt már a világ az agresszor legsötétebb rémtettein: a magyar forradalom és szabadságharc leverésén. A tragédia után néhány hónappal olyan címmel megjelentetni a fotográfus képeit, mint: Szabadon a Szovjetunió útjain, illetve Oroszország: nyitott kapuk – enyhén szólva is szentségtörésnek nevezhető az egyenlőség, szabadság, testvériség országában.

Annál is inkább, mivel maga Pedrazzini is éppen a zsarnokság elleni harcok során vesztette életét: Budapesten, a Köztársaság téren kapott halálos találatot 1956. október 30-án. Megsebesülésének pontos körülményei máig nem ismertek, tény, hogy az akkor már sztárriporternek számító fotós a magyar forradalom hírére azonnal ideutazott, és az események hű krónikásaként mindenütt ott volt október utolsó napjaiban, ahol ott lehetett. Vállalkozása a legbátrabb tettek közé sorolható.
Minderről a Magyar Nemzeti Múzeumban tegnap délután megnyílt, a Jean-Pierre Pedrazzini fényképei – Szovjetunió– Budapest, 1956 című kiállítás kapcsán kell megemlékeznünk. Egyrészt, mert képei a magyar szabadságvágy különösen értékes dokumentumai, másrészt, mert a mostani tárlat létrejötte azt bizonyítja, hogy az emlékezés nem egyszerűen a magyar nemzet igénye, hanem azoké a franciáké, svájciaké is, akik az előkészítésben szerepet vállaltak. A fotók jogtulajdonosa, a Paris Mach szerkesztősége, valamint Svájc budapesti nagykövetségének munkatársai egyaránt támogatták az első pillanattól fogva – a nemrégiben elhunyt – Szántó Zsuzsa elképzelését, miszerint a két éve a budapesti Francia Intézetben rendezett Pedrazzini-tárlat után átfogóbb kiállítással kellene megidézni a fotográfus életművét.

Ezt teszi a tegnap megnyílt bemutató, amely a fotós tizenkilenc Budapesten és több tucat 1956 nyarán a Szovjetunióban készült fényképén, valamint néhány relikvián, személyes tárgyon kívül olyan képeket is bemutat, amelyek a fényképész „előéletét” dokumentálják. Azt a néhány évet, ami a tekintélyes svájci Tessin-kantonbeli, Itáliához is sok szállal kötődő család Párizsban született fiának megadatott – hogy vezető újságírók segítőjéből igazi sztárfotóssá emelkedjen. A rendkívül jó megjelenésű Jean-Pierre fényképezte Erzsébet királynő koronázását, dolgozott Indokínában és az Északi-sarkon. De arról sem feledkezett meg, hogy szenzációs fotói mellett piros Jaguárjával is elkápráztassa a fény városának szenzációra éhes kis- és nagypolgárait. A Szovjetunióba azonban nem ezzel, hanem a Paris Mach feliratú, szerényebb külsejű kocsival indult, s fotóriportertársával és feleségükkel tizenöt- ezer kilométer tettek meg. Állítólag Tito közbenjárására kaptak engedélyt az utazásra, a fotós unokaöccse szerint, aki a kiállításra érkezett Budapestre, maga Hruscsov engedélyezte belépésüket. A hatalom nyilván meg akarta mutatni, milyen magas az ország szabadságfoka, törököt fogott azonban, hiszen Pedrazzini képei a szegénység, sőt nyomor dokumentumai: hiteles alkotások, amelyeken a gazdag orosz kultúra (például a zagorszki kolostor látványa) a megalázottság és kiszolgáltatottság képeivel szembesül. (Annál inkább blaszfemikus a két említett könyvcím.)

Hasonlóan hitelesek: az áldozatok iránti részvétről, a forradalmárok iránti szolidaritásról beszélnek a magyarországi felvételek. Pedrazzini három fotóriporter társával érkezett Bécsből a magyar határra. Október 28-án Mosonmagyaróvárott a sortűz áldozatait fényképezte, majd a „harcok és a tűzszünet határpontján, a remény napjaiban” érkezett Budapestre. A legtöbb képet a Nagykörúton készítette: tüntetőkről, szétlőtt tankokról, villamosokról, Sztálin levágott szoborfejéről, harcosokról, sebesültszállítókról és áldozatokról. A sors különös fintora, hogy egyik képén egy körúti mozi reklámja is látható: a Szökevények című francia filmet hirdeti.

A mintegy húsz – nevéhez biztosan köthető, a Paris Mach archívumában őrzött – felvétel közül jó néhány a Köztársaság téri eseményeket ábrázolja október 30-án: felzaklatott tömeg, halott ávósok, a lincselés pillanatai… Egyszer talán rekonstruálni lehet, milyen körülmények között érte a halálos sorozat tizenegy lövése. A Péterfy Sándor utcai kórházba vitték, ahol megoperálták, sebész sógora is Budapestre érkezett, de ő sem tudott segíteni rajta. Haza akart térni, ezért november 3-án repülővel Párizsba vitték. Nyolc napig viaskodott a halállal. Locarnóban, a családi sírboltban temették el. Halála után a francia kormány Becsületrenddel ismerte el, Budapesten a rendszerváltozás után, 1990-ben kapott emléktáblát a Köztársaság téren, ahol megsebesült. Minderről beszélni kell halálának közelgő negyvenhetedik évfordulóján. Mindenekelőtt azonban meg kell nézni a képeit.

P. Szabó Ernő

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.