Néven nevezve

A történet az emberré válás kezdetére nyúlik vissza. A beszélni még alig tudó őseink – bármily bátor vadásznak tűntek – rettegtek a ragadozóktól. Amikor egyre több élőlényt, dolgot, jelenséget tudtak már azonosítani szóval, fogalommal, természetesen ellenségeiket is megnevezték, de nevüket csak ritkán, különleges alkalmakkor használták. Mert úgy gondolták, a név kimondása mágikus erejű. Megidézi a névvel illetett állatot, veszélyes tehát meggondolatlanul kifecsegni. Egész más volt azonban a helyzet, ha megelégelve a pusztítást, szembe akartak szállni a gyilkossal. Akkor kultikus szertartás keretében felkészítették lelküket a küzdelemre, s ennek során néven nevezték a törzs démonát, mert tudták, hogy a felismerés, az ellenség pontos megnevezése a záloga a győzelemnek. Attól a pillanattól kezdve, hogy neve kimondatott, nem volt már félelmetes, vagyis le lehetett győzni. E mágikus erő ősi tudása végigkíséri az emberiség történetét.
Így aztán most, amikor a fejlődésnek mondott lefelé mutató spirálban a rovarok szintjére kerültünk, vagyis a tömeg iszonyatos nyüzsgése a meghatározó, és e nyüzsgésben eltűnnek a világos fogalmak, elölről kell kezdeni, és néven nevezni legalább azt, ami lett belőlünk.
Elsőként lássuk a rovarembert! Az ő lényege a sokaság. Minél többen, annál jobb, ez jelszava. Közben retteg a saját sorsa iránti felelősségtől. Nem készíti föl lelkét kultikus szertartáson a rá leselkedő veszélyek legyőzésére, nem nevezi néven ellenségeit, akik pedig ott élősködnek a sokaság közepén. Sőt! A tömeglét annyira elbutította, hogy éppen azoktól várja sorsa jobbra fordítását, akiknek a sok elhallgatástól, körülírástól már a nevét is elfelejtette. Retteg, mert ha kitaszítja a tömeg, elpusztul, ezért mindenáron meg kell felelnie. A nagy alkalmazkodásában nem látja, hogy a feltételeket épp azok szabták, akik tönkretették életét. Vonulását a televíziónak nevezett dobozból áradó fénycsóva irányítja. Egyetlen személyesnek tűnő mozzanata maradt életének, néha szavazhat. „Egyet ért-e azzal, hogy meg kell halni?” – kérdezik tőle. És választhat: „A: Nem. Ez a teremtés igazságtalansága. B: Nincs is teremtés. A parlament még ebben a ciklusban hozzon új természeti törvényeket. C: Miért? Meg kell halni?” A rovarembert ilyenkor kellemes zsongás keríti hatalmába, mintha tett volna valamit. Ezt használják ki az élősködők, amikor arra kényszerítik, hogy segítse őket – saját ellenségeit – a hatalomba. A rovarember lelke, akár a tetveké.
Látszólag nehéz megkülönböztetni őt a természetes embertől. Pedig utóbbi lényege nem a sokaság, hanem a közösség. Fontos számára a közös múlt, a közös értékek, a közösen vállalt sors, a közös hit, de mindig egyénileg viseli a felelősséget. A család, a nemzet, a haza, az egyház biztosítja a színteret kultikus szertartásai számára, amelyeken felkészíti lelkét ellenségei legyőzésére, akiket néven is nevez. Sorsát önmaga kívánja jobbra fordítani, viszont ebben igazi társakra, igazi közösségekre talál. Nem kell tehát mindenáron megfelelnie, élete másokéval összefonódva is személyes marad. A természetes ember nem szavazni, hanem tájékozódni, megérteni akar. És értelmes vitában szeretne rátalálni a legjobb megoldásra minden kérdésben. Akkor keríti hatalmába kellemes zsongás, ha elhatározott valamit, felkészült rá, és véghez vitte. Azokat szeretné a hatalomban látni, akik erre minél kedvezőbb feltételeket teremtenek. A természetes ember mer egyre nagyobb lenni.
És akkor nevezzük néven mindkét csoport ellenségét is! A fenevadat. Lényege a falka, amely kisebb, mint a tömeg, kevésbé összetartó, mint a közösség. Célja a hatalom, vagyis a konc megszerzése mindenáron, ezért csal, rabol, sikkaszt, öl. Tagjai gyakran esnek egymásnak is. Nyomukban vér, jajszó és pusztulás. Egy meggyalázott, tönkretett ország a végső összeomlás szélén. A fenevad ekkor sunyin úgy tesz, mintha eloldalogna rémtettei színhelyéről. De csak erőt gyűjt, és amint teheti, újra támad. A rovarembereket kihasználja, a természetes embereket ellehetetleníti. Közben arról papol, hogy ő majd felemeli az elesetteket, megsegíti a rászorulókat, de támogatja azokat is, akik önmaguk akarják sorsukat jobbra fordítani. Megbékélésről, szolidaritásról, összefogásról szónokol, miközben feltétlen alkalmazkodást követel, és könyörtelenül gázol át azokon, akiktől nem kapja meg. Kellemes zsongás tölti el, ha ellenfelére tudja fogni azt, amit elkövet. Egyszer, a rendszerváltásnak nevezett pillanatban lehetőséget kapott arra, hogy megváltozzon. De a damaszkuszi úton csak néhányuk mert végigmenni, a többiek új falkába verődtek. Utóbbiak most bőszen acsarkodnak köpönyegforgatót kiáltva a falkából kiváltakra.
Készítsük föl hát lelkünket a fenevad legyőzésére, és nevezzük bátran úgy, ahogy lassan hatvan éve hívják ezen a tájon: kommunistának!