Szólopók

Mától visszaszámolva úgy harminc évet, a múlt század hetvenes éveinek elején Magyarországon kommunizmus volt. A hivatalokban Marx Károly, Engels és Vlagyimir Iljics Lenin arcképei, piros zászlócskák az íróasztalokon, a Magyar Helyesírás Szabálykönyvében minden ünnep neve kisbetűvel kezdve, kivételek: Nagy Honvédő Háború, Nagy Októberi Szocialista Forradalom (NOSZF). A nemzetközi munkásmozgalom vörös zászlaja úgy lobogott vagy fittyedt a középületeken, mint harminc évvel később, azaz mostanában az uniós zászló sárga csillagokkal átütött kékje. Magyarország kompország, egyik nagy partról a másikra sodródik, hiába, így van ez, nem tudjuk a homokórát megállítani, nagy úr az idő, könyörtelen tovaszáll, megy minden tovább – hogy régi slágerek csontpontos mondatait is belehelyezzük a fogalmazásba annak igazolására, hogy mi itt mindahányan a demokratikus mondatok szerelmesei vagyunk. Aki nem így van ezzel az irodalmi hülyeséggel, az menjen Szibériába, az menjen Guantanamóba, menjen a francba, most is, harminc évvel ezelőtt is.
Jó tudni, az ember élete vagy együttműködés, vagy ellenállás. Ez egyébként a világ legdemokratikusabb mondata. Díjnyertes mondat.
A kommunizmusnak ellenálló ember úgy vált ellenállóvá, hogy egy szép őszi reggelen, mikor a keletnémet gyártmányú nejlonfüggönyön fáradtan átszúrt a napfény, az ember kipattant az ágyából, bekapcsolta a Sokol rádiót, meghallgatta a Hair-musical vonatkozó részletét, Let the sunshine in (Jöjj el napfény), az ember táncolt az ablakban, aztán megmosdott, felöltözött, kikapcsolta a ruszki rádióban az amerikai táncdalokat, megállt a kijárati ajtó előtt, amely, ha a másik oldalán állt, bejárati ajtó volt, az ember tizenöt másodpercig némán ácsorgott, majd leguggolt, majd felegyenesedett, és azt kiabálta, hogy beáll a Belügyminisztérium III/II-es főcsoportfőnökségéhez szigorúan titkos tisztnek, mert tűrhetetlen hazánk szovjet megszállása. Az ember tehát addig járta a presszókat, míg nem talált egy másik embert, aki beszervező őrnagy és egyben később tartótiszt is volt. Ott ült a piros műanyag széken a tiszt, előtte az asztalon névtábla: Kalinyingrádi Elemér beszervező őrnagy. Az ellenálló ember is bemutatkozott: Medgyessy Péter vagyok. Mi szél hozott erre, Péter öcsém, ahol a madár sem jár? – érdeklődött Kalinyingrádi Elemér, szemében huncut fény villant. Szeretnék a KGB ellen harcolni, mert hát ez mégiscsak több a soknál, lépett közelebb M. Péter, ez már a pofátlanság kilimandzsárója, ahogy a ruszkik viselkednek itten. Mit tudsz te tenni velünk és értünk ellenük? – kérdezte a beszervező őrnagy, mindent, válaszolt az ellenálló, harcolok értünk tollal és fegyverrel, harcolok, ahogy közgazdászok és bankárok, pénzzel, aranyrudakkal.
Rendben, semmi akadálya, a te neved ezután D–209-es lesz, itt írd alá, vagyis bocsánat, ezt a hatos beszervező kartont nem is kell aláírni, evidenciába és nyilvántartásba vettelek, helóbeló, intett jókedvűen Kalinyingrádi Elemér. Medgyessy Péter oroszlánként harcolt ezután a KGB ellen, számtalan dicső győzelem fűződik nevéhez, de ezekről nem szabad beszélni, ezek államtitkárok által őrzött államtitkok. Egészen addig háborúzott Medgyessy Péter a KGB ellen, míg össze nem omlott a Szovjetunió. A romokon új birodalmak épülnek. Azt beszélik, maga Putyin elnök is a KGB ellen kágébésként harcolva jutott ilyen magasra.
Az együttműködő ember virágot vitt apja jeltelen sírjára a 301-es parcellába, bőrkabátos rendőrök vetették rá magukat. Megverték. Az együttműködő ember neve Kovács János volt. A verés után fél évre bezárták hatóság elleni erőszakért, amit 1988-ig minden év októberében megismételtek.
A demokratikus mondat kiagyalója tehát téved. Nem szavakból áll össze az élet. Az élet tett. Az életet élni kell, nem mondani.