Aki szobrokat álmodik falvainkba

Valahányszor Győrfi Lajos neve ötlik eszembe, lassan, mint a bokrok között gomolygó pára, előszivárog a múlt sötétjéből egy régi emlék. Dede Kálmán bácsival ülünk karcagi házában, s az egykori tanyasi tanító fényképeket mutat. A tanyasi kollégium kisdiákjai merevednek élettelenné rajtuk, feszes tartásban tartják oda arcukat az öröklétnek. Csak egy fiú van, aki más, mint a többi: laza, természetes tartással, máskor keresztbe tett lábbal szavaz az egyformaság, a sorba való engedelmes besimulás ellen. És ekkor Dede Kálmán bácsi így szólt: „Látod ezt a fiút? Ebből még lesz valaki!”
Azóta eltelt egy-két évtized, a tanyasi tanító, egy régi, nagy generáció tagja, elköltözött már az élők sorából, s valószínűleg azok a régi fényképek is az enyészetéi lettek. Itt van azonban az a fiú, Győrfi Lajos, aki – ahogy tanítója megjósolta – valóban lett valaki.
A hatvanhétezer holdas karcagi határ Kunlapos nevű részének egyik tanyájából indult fiú most negyvenhárom esztendős. Érett, kiváló tehetségű szobrászművész, ahogy mostani, Magyar szellemiség – bronzba öntve című debreceni kiállítása is mutatja. Érmek, kisplasztikák, portrék, nagy szobrok vázlatai s a köztéri alkotások egy részének fotója szerepel a cívisvárosban nagy érdeklődést keltett bemutatkozásán. A munkáit szemlélve az a néző érzése, hogy sokan, ha öt életük lenne, akkor sem teremtenének ekkora és ilyen minőségű életművet. Ő, persze, nem nagyon foglalkozik alkotásainak leltárba vételével, s a büszkélkedésre sem veszteget időt – egyszerűen csak mindig új szobrot gyúr ki a keze az engedelmes agyagból, azzal a természetességgel, amivel a tanyasi kollégium tablóképeihez odaállt. Már csaknem száz köztéri szobra őrzi nevét Magyarországon, de Ausztriában, Hollandiában, sőt még az Egyesült Államokban is.
Jókor robbant be a művészeti életbe. A rendszerváltozás után rádöbbentünk, hogy negyven esztendeig még bennünk is temetetlen maradt a második világháborúból vagy az azt követő hadifogságból soha haza nem tért apánk, nagyapánk. Nem volt hova letenni egy szál virágot. Megszólalt bennünk a lelkiismeret, halkan, de mégis egyre idegesítőbben, ahogy a néma éjszakában a csörgős műanyag reklámszatyron motozó bogár keltette piciny zaj is néhány perc múlva már, akár a pörölycsapás, lüktet az agyunkban. És Győrfi Lajos készített egy sor második világháborús emlékművet, hogy a megkínzott özvegyek, az árván maradt utódok letehessék a maguk virágait, s megnyugodjon a lelkük. S az emberek szerették a szobrászt, akinek az alkotása előtt először zuhant ki torkukból a görcsbe rándult fájdalom.
Nem voltak ötvenhatra figyelmeztető emlékműveink – a fiatal szobrász alkotott néhányat. A Budapesten, a Corvin közben álló Pesti srác című szobrának két fia arcvonásait adta, hogy ezzel is személyesebbé, s bár 1956-ban még nem élt, saját sorsának részévé tegye a forradalmat az alkotás révén. S az emberek szerették a szobrászt, mert műve előtt már tudtak beszélni a forradalom mennyéről és a megtorlás pokláról, s kibuktak belőlük az alvadt vérrel teli szavak.
Aztán a honfoglalás ezerszáz éves évfordulójára elkészítette Győrfi Lajos a királysort: kicsiny szobrokba mintázta történelmünk nagyjait Szent Istvántól Kossuth Lajosig. Mindig tudott alkotni, mert sok mondanivalója volt a világról és a magyarságról. A királysorral például át akarta éreztetni a magyar sors nagyszerűségét, fölemelő voltát. S a magyar emberek (akikkel mindeddig azt akarták elhitetni, hogy csak szemlesütve járhatnak a világban) most szerették a szobrászt, fölemelték tekintetüket, és kiegyenesedtek.
És jött 1848–49 forradalmának és szabadságharcának évfordulója: a Püspökladányban élő Győrfi Lajos huszáremlékművet alkotott városának. S az emberek szerették a szobrászt, mert emlékműve előtt megtanultak büszkék lenni magukra.
Majd a millennium kínált alkalmat a munkára. Győrfi Lajos a királysor jó néhány darabját elkészíti nagyban, igyekszik minél több falut és kisvárost otthonossá tenni szobraival, s ezek révén a magyar történelemmel. S az emberek szerették a szobrászt, mert rádöbbentek, hogy a reájuk zúdított idegen, talmi értékek fabatkát sem érnek a mi saját értékeinkhez képest.
Győrfi Lajos a magyar értékek szobrásza. Aki megnézi a köztéri szobrait vagy a kisplasztikáit, láthatja, hogy a magyar szellemiséget azzal a természetességgel önti bronzba, ahogy az egykori karcagi tanyasi kollégium tablóképéhez odaállt.