Mottó: „Gabriel Andreescu polgárjogi harcos, a Helsinki Bizottság programigazgatója a lap által ismertetett nyilatkozatában rámutatott: bár nagyon sok embernek jó oka lehet rá, hogy ne értsen egyet Bayer Zsolt politikai nézeteivel, a román hatóságok túl messzire mentek, amikor megtiltották a magyar publicistának a belépést Romániába. A szólásszabadság a demokrácia alapértéke – mondta Andreescu, aki szerint a román hatóságok tisztánlátásával van a baj, mégpedig éppen a Románia számára legszerencsétlenebb nemzetközi konjunktúra idején. A mostani eljárás ugyanis Andreescu szerint még inkább meggyőzi az Európai Unió politikusait arról, hogy Románia nem az európai civilizációhoz tartozik.”
Mottó 2.: „Kőszeg Ferenc a Magyar Helsinki Bizottság elnöke, az SZDSZ-hez közel álló emberi jogi aktivista érdeklődésünkre közölte: nem tud Bayer Zsolt feltartóztatásáról, de ha később tájékozódik, akkor sem kíván állást foglalni az ügyben.”
- Fehér a hó a Hargitán, s addig nem melegedünk el…
Levelében írta így az öregasszony. Az unokájának írta Székelyszentmiklósról.
Nem sírt az unoka, mikor elolvasta, vagy sírt mégis. Nem tudtam eldönteni. Csak néztem. Az unokát, a páromat, de láttam az öregasszonyt is, Székelyszentmiklóson. Láttam az öreg házat, a rogyott tornácot, a nagy mályvákat, a csűrt, a határt, a Firtost, egy elmúlott, tündérországba repült gyermekkort, gyermekkori nyarakat, a szénásszekeret, tetején a gyerekkupacot, az alkonyatban hazafelé bandukoló, lógó tőgyű teheneket, láttam az öreget, ahogy fél tüdővel szíja a „Carpati”-t, s lassan vakuló szemeivel még nézi az életet…
Láttam, ahogy először érkezem, bemutatkozó látogatásra, és a két öreg egymást támogatva elkapja a csirkét. Éreztem a hús illatát. A pálinka kaparását.
Láttam a szomszédból átnéző asszonyt. A kíváncsiságát nyergelte fel, azon jött, mert hát mégis „hazajött Boglárka, és vele van az új fiú”…
Láttam a szomszédasszonyt, Székelyszentmiklós másik utolsó öregasszonyát.
S láttam a méhecskét, a tündérországba repült gyermekkor méhecskéjét, aki milliárdszor született újjá már azóta – legalább ő, ő legalább…
Fehér a hó a Hargitán, s addig nem melegedünk el.
Lassan majd elolvad.
Megmoccan a határ. A visszakapott szilvafák. Mi végre? Talán csak azért is…
Nyújtózik a Firtos lova. Lezuhant róla s nyakát szegte a tündérkirályfi. Sárrá puhul a tél szorítása. A nap életre csiklandozza a kaptárokat. A szentmiklósi templom harangja azt álmodja egy éjjel, hogy megint van, lesz kinek.
Udvarhelyen a főtéren megizzad a Vasszékely homloka nemsokára. Mindig letörüli valahogyan, mindig elszí egy pipát, és nem tudja meglesni senki sem.
Mikor megérkezünk az udvarhelyi főtérre, mindig éjjel van. S mindig elmegyünk őhozzá, tisztelgünk és azt mondjuk: Tiszteletem Kapitány Úr!...
Egyszer, ha majd megöregszem, meg fogom lesni a Vasszékelyt. Ki fogom lesni a titkait. Hogy ne csak tudjam, lássam is, hogy él.
A Kalondán is mozdul lassan valami. Ébredeznek az öreg őrszemek. Figyelnek minden neszre, mint ifjúkori tavaszokon. Mintha várnák, hogy történni fog valami…
Csak a parajdi sóbánya mélye nem tudja, mi változik odafönt. Hallgat a sóbánya, és álmodik.
Attila hív, Charlie hív, Jenő hív, Tiszti hív. Hívnak. Mindenki. Nyugtatnak és nyugtalanok. Szalad a hír. Még az is beszél róla, aki nem szokott beszélni semmiről…
Még nyáron biciklivel mentem át Udvarhelyről Szeredába, és Szentegyházán elkapott a vihar.
Csúnya vihar…
Dörgős, villámlós, haragos.
Furcsa, mikor megijed felnőttségére az ember.
Álltam és meg voltam ijedve. Egy körtefa alá húzódtam, hiába hallottam gyerekkoromban ezerszer is, hogy villámláskor nem szabad fa alá állni.
Mégis oda álltam.
Túl hatalmas ösztön a menedék, túl fiatal, siheder még az ész.
Behívott az öreg. A tornác alól nézte az égiháborút, s onnét vett észre engem.
Egy órát is ültünk hármasban a konyhán. Ő, az asszony és én… Félhomályban. Csöndben. Összetartoztunk. Közünk volt egymáshoz. Ezeregyszáz esztendőnyi közünk…
Most Szentegyháza is erről beszél. A két öreg is.
Ünnepi szónok lettem volna ott 15-én, a magyar ünnepen. Hát nem leszek. Vagy mégis?
Ha leszek, ha nem leszek, csak annyit mondhatok: villámláskor nem szabad fa alá állani. Ha nincsen menedék, hát ki kell állni a térre…
Aztán ugye, mi a menedék, szentegyházi testvéreim? Menedék-e a csönd, s a mindig megalázkodás?
Tudja már a Vasszékely is.
Az udvarhelyi temető is, odafönt a templom mögött, sétáim színtere. Tudja a gimnázium. Tudja már Farkaslaka, tudja Tamási Áron… „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne…” Hát én otthon voltam közöttetek, és erről nem mondok le soha…
Tudja a sír, tudja a két vén cserefa.
Suttogják Homoródalmáson. Beszélik már az öreg paplak titkokat rejtő szobái, a tulipános ládák, Döncike Hármasfaluban, a Monarchia idejében gyufát ivott cselédlánykák szellemei Szovátán.
A kocsma, az én kedves, szomorú kocsmám Madéfalván. És a székelyek örök emlékműve. Ervin atya is tudja már, az utolsó remete. Beszélik Csíksomlyón, Babba Mária csendjében. Viszik a hírt Orbán Balázsnak, föl a Szejkére.
Nem jöhet valaki…
Valaki megint nem jöhet…
Huszonegyedikén kereszteltük volna Bendegúzt Kolozson. Ahol az unitárius pap lapidáriumot csinált a kert végébe.
Hát nem lesz most keresztelő.
De beszélik Kolozson is.
Ki lettem tiltva.
De mindent és mindenkit nem lehet kitiltani.
Engem sem lehet kitiltani. Ott vagyok. Ennyire nem voltam ott, talán még soha sem…
A többség elítéli Magyar Pétert és a visszavonulását akarja